Ha mást nem is tett, elődjéhez méltóan ez a rész is műfaj-trendet teremtett - és azért az nem kevés.
Peter Parker (Tobey Maguire) lassan, de biztosan halad ahhoz, hogy elege legyen a hősködésből, és feladja a Pókember létet - hiszen ez a "melléktevékenység" felemészti normális életét. Pedig ha valamikor, most aztán szükség lenne a hálószövőre: a nyolckarú Octopus doki (Alfred Molina) ugyanis elszabadult, és sunyiban egy pusztító gépecskét építget.
"I'm just Peter Parker..."
2002-ben az első Spider-Man hihetetlen nagy siker lett. Sorra döntötte meg a bevételi rekordokat, és végül kábé kétszer annyit keresett annál, mint azt elvárták tőle. Ráadásul a kritikai/nézői visszhangja se volt rossz, sőt – és ha valamit ennyire zabál a nép, azt nem lehet nem folytatni. Sam Raimi és jól bevált csapata két évet kapott arra, hogy tető alá hozza az új Spidey filmet. Ezer és egy féleképpen ronthatták volna el az egészet, úgy ahogy van – de szerencsére nem így történt.
Olyannyira nem, hogy a Spider-Man 2 teljes joggal díszeleg ott a legjobb folytatások között. Ezt a filmet senki se vette félvállról, a kész anyagról egyszerűen sugárzik az igyekezet és a törődés. Raimiék nem voltak restek logikusan továbbgondolni Peter Parker történetét, és egy üres akciómozi helyett inkább egy roppant ügyes központi problémát rittyentettek köré, miszerint hősünknek egyszer csak elege lesz saját hősi mivoltából. Ennek az ötletnek kijár minimum egy "WOW” (még akkor is, ha Stan Lee ezt már negyven éve megírta), de ha jobban belegondol az ember, ez a legkézenfekvőbb megoldás. Mert biza a szuperhősködés felzabálhatja a való életet, legyen szó munkáról, családról, vagy szerelemről – kinek kell akkor ez? Pókember egy iszonyat kemény dilemmát kap magának, és az alkotóknak hála gyönyörűen rágódja végig a filmet: melyik életet válassza? A választ persze mind tudjuk, de akkor is jó ilyesmit látni egy egyszerű hollywoodi blockbusterben. Ráadásul ahogy az első rész megszabta a soron következő szuperhősfilmek útját, úgy teszi ugyanezt a második a második részekkel: legyen az Vasember, a Fantastic Four vagy maga a bőregér, amelyik film mellett egy kettes lebeg, ott 2004 óta biztos befigyel egy identitászavaros hős.
Viszont a Spider-Man 2, kiváló alapötlete ellenére mégsem sikerült olyan jól, mint elődje - és nem csak azért, mert már szinte kínos mennyiségben utalgat arra (hátsókert, szemüveg, lángoló épület, stb.). Az egyszerűen nagyszerű David Koepp-et leváltották három másik íróra, akik Raimi hatására nagyobb teret engedtek a melodrámának, ezt pedig a karakterek sínylették meg. Peter Parker már annyira esetlenre van ábrázolva, hogy nem egyszer csak simán szerencsétlen nyomorékká válik, Mary Jane-nek már köze nincs régi énjéhez, és Harry megszállottsága is átesik néha a ló túloldalára. A film egész érzelmi világa nem az igazi, valószínűleg azért, mert nagyon meghatónak akarnak mindent, de csak nyögvenyelés lesz a dologból (jó példa erre Peter szülinapja, ami úgy gáz, ahogy van). Szerencsére ezek azért nem olyan vészes mellélövések, ráadásul még egész jól bele is olvadnak a nagy egészbe, a jó sztori és az akciók mellé – de azért már érezhetően gyülekeznek azok a felhők, amik a következő felvonásban okoznak majd végzetes vihart. Viszont akiért mindenkinek jár egy vállveregetés, az Doctor Octopus, akit eredetijéhez képest jól átírtak, de valódi karaktert csináltak belőle (külön dicséret Alfred Molinának), aki így máig az egyik legjobb képregényfilmes gonosz.
Remek alapfelvetés, jó történet, igazi képregényes akciók (vonat, AHHH!!!), és egy nagyon jó antihős – különösebb panasz nem érheti pókunk második kalandját. Bár az első rész hangulata és "pókemberessége” kicsit megfakult, és az erőltetett érzelmek se működnek mindig, de még így is egy nagyon jó szuperhősfilmmel állunk szemben. 7,5/10.
