Annyira azért nem rossz ez.
A tizenkilencedik század elején Jean Valjean (Hugh Jackman), a francia rab végre újra szabad lehet, és nagy erőkkel munkálkodik azon, hogy ember maradjon egy szemét világban - közben Russell Crowe minden sarkon ott van.
"- A nevem Jean Valjeaaaaaaaaan!
- Aaaaaz enyém Javeeeeeert!"
Miután két éve letett az asztalra egy centire kimért Oscar-matériát, ami be is jött, Tom Hooper kvázi azt csinálhatott, amit akart. Választása Victor Hugo klasszikusára esett, annak is a musical változatára, jó sok pénzből, jó sok húzónévvel - és természetesen díjszezonra szabva. Hogy ez utóbbi, illetve a közönségsiker mennyire fog összejönni, egyelőre rejtély, de hamarosan meglátjuk.
Megmondom őszintén, szinte rettegtem ettől a filmtől: már előre láttam, miként fogom végigszenvedni a két és fél órát (kaparom a falat, és mikor az órámra nézek, még mindig csak tíz perc telt el), ami tele lesz nyomorral és nyomorultakkal, akik ráadásul szünet nélkül énekelnek (itt beugrott a borzalmas Evita is, ami rátett még egy lapáttal), és csak nem akar majd közelebb kerülni a stáblista.
Ehhez képest kellemeset csalódtam. Persze a jó film fogalmától eléggé távol állunk: bármilyen grandiózus és tiszteletreméltó is az elképzelés és a megvalósítás, Hooper annyira nyomatja a szenvedést, hogy végül egy szikrányi érzelmet se tud kihozni a nézőből, valamint az egységesség is hiányzik, és hát ismét mondanivaló nélkül maradunk (rövid időn belül sokadjára), ebből adódóan megint ott a kérdés, hogy minek ültem én ezt végig? Szóval ez a film is max egy vállrándítást hagy maga után, de úgy voltam vele, hogy ez lehetett volna sokkal rosszabb is. Mert bár a történet nem hordoz magában pluszt, azért legalább történik, és nem érződik olyan vészesen hosszúnak a játékidő; a figurák olyanok, amilyenek, de az őket alakító színészek brillíroznak (kivéve Amanda Seyfried, aki kábé semmit se csinál); a zene végig szól, a párbeszédek is énekelve mennek, de mégse volt zavaró, sőt, adott valami kis feelinget is az egésznek; és nagyon ritkán, de működik a dolog (a One Day More kifejezetten erős lett). Lényeg a lényeg, nem volt fájdalmas, és az előítéletek fényében ez nagy pozitívumként könyvelem el. Végső soron nem mondanám ezt rossz filmnek (jónak se), sőt, talán egyszer, pár év múlva újra leülök elé - hogy aztán újra megállapítsam mindezt. 5/10. Anne Hathaway-t pedig valószínűleg semmi se menti meg a szobrocskájától.
