Csak légy nyugodt, és felszabadult - onnantól már nem nehéz a filmkészítés.
Beca (Anna Kendrick), a kezdő egyetemista nagy gondban van: magának való természetének ellentmondva be kell lépnie valami közösségbe. Végül egy acapella együttesben köt ki, ami nem is olyan borzasztó, mint amilyennek hangzik...
"What does Judd Nelson eat for breakfast?"
A nehezen összerázódó csapat nyer. A kívülálló sikeresen beilleszkedik. A fiú és a lány pár bonyodalom után csak összejön. Az élet mégse olyan rossz, mint gondoltunk. Ezen elemek mindegyike megtalálható a Pitch Perfect-ben, különösebb csavarintások nélkül, úgyhogy nyugodtan kijelenthetjük: láttuk már ezt a filmet. Pár ezerszer.
És közben mégsem.
Mert bár filmünk szinte már vérlázítóan sablonos, mégis van valamilye, ami miatt nem hogy nem utálatos, hanem egyszerűen imádnivaló lesz: ez pedig a stílus. Jason Moore ennek segítségével képes volt ebből a klisémúzeumból nem csak működőképes, de iszonyat jó filmet csinálni, ami nagyon vicces, nagyon emberi és nagyon szerethető - hosszú évek óta a legjobb tinivígjáték, amit láthattunk. Friss, lendületes, és ami a fő, felvállalja, hogy ő nem több egy habkönnyű filmecskénél, és innentől kezdve nyert ügye van: az ebből a hozzáállásból fakadó lazaság egy pillanat alatt (már a Universal logónál) beszippantja az embert, aki csak hátradől, és élvezkedik. Erről szól ez az egész: egy élvezetes, másfél órányi, minőségi lazaság, nagy röhögésekkel - nem is olyan nehéz jó filmet csinálni. 8/10. Anna Kendrickbe meg már megint beleestem, fülig.
