Vasárnap estétől fejre állt az egész világ, hiszen korunk legnépszerűbb tévésorozata, a Game Of Thrones kritikus ponthoz érkezett - az alapul szolgáló könyveket ismerők és nem ismerők számára egyaránt. Tekintve, hogy minden csoda össz-vissz három napig tart, még gyorsan, a "határidő" lejárta előtt megosztom veletek erről a gondolataimat - ma estére szerintem ez már kutyát se fogja érdekelni (ez a történtekre és gondolataimra is igaz).
Ennyi SPOILERt még az életben nem láttál, szóval csak óvatosan.
Jópáran kértétek már számon rajtam a Trónok Harcát, hogy mondjak már róla valamit, ha már egyszer van Sorozat Pack, meg amúgy is. A kérés teljesen jogos, hiszen a dolog a kortárs televíziózás (ezzel pedig a filmművészet, még tágabban pedig a popkultúra) egyik legnagyobb dobása, ami körül minden évben tíz hétig forog a világ, így nem lehet csak úgy elmenni mellette. Szóval először egy kis vélemény nyilvánítás a szériáról - viszont szólok, hogy ha nem bírod annak a kritikáját, akkor most klikkelj tovább valahova.
Természetesen tudomásom volt a sorozatról, tisztában voltam a hírnevével, ám idén márciusig mégsem láttam belőle egy darabot se. Mikor az HBO nekilendült a harmadik évad marketingjének, mondom, üsse kavics, beszállok a játékba, és április elseje előtt letoltam az első két évet. A harmadikból egyet láttam. Miért? Mert valami baj lehet velem, hiszen valószínűleg én vagyok a földkerekség egyetlen geekje/kultúrbloggere/filmállata/halandója, akit nem kapott el ez a világ. Egyáltalán nem tudtam ráizgulni a hét királyság végeláthatatlan háborújára, ami egy alvó tyúk lépéseiben halad. Számomra ez a széria egyfelől baromi unalmas: bár a környezet és a figurák egyaránt változatosak, a kivitelezés elismerésre méltó, és az egész önmagához (heti tévésorozat) képest tiszteletre méltóan grandiózus, nekem mégis száraz volt. Hogy ez a hihetetlenül lomha tempója (ezt a két évadot simán egyben is el lehetne mesélni, és basszus, az a rohadt tél szerintem sose érkezik meg), álmosító dialógjai, vagy annak a bizonyos tűznek a hiánya miatt van, nem tudom. Ha ez nem lenne elég, ott van a másik oldala, a realista felfogása, ami a készítők szerint annyiban merül ki, hogy minden részben kefélnek és beleznek, néha egyszerre, merthogy ettől olyan felnőttes lesz. Nem, szerintem ettől pont gyerekes lesz, hiszen mindkettő csak porhintés, magamutogatás, egy vékony máz egy-egy darabja, amik egyáltalán nem szolgálják a sztorit (jó, az utóbbi néha igen), ellenben nevetségessé teszik az egészet. Számomra a Game Of Thrones egy jó kis fantáziavilág unalmas és néhol komolytalan elherádálsa, amiről egy szempillantás alatt le tudtam szakadni. Viszont tökéletesen megértem azokat, akik szeretik, mert biztosan van benne szeretnivaló, és több millió ember nem tévedhet.
Most vasárnap történt valami, ami megrázta, sokkolta, kiborította, és lelkileg tönkretette a rajongókat (ugyanmár), miszerint Rob Starkot, Winterfell legnagyobb reménységét, valamint majdnem az egész Stark kolóniát lemészárolták - ha engem kérdezel, egyáltalán nem olyan sokkoló módon, sőt, a mama kinyírása némi komikumot is hordozott magában. Ezen a lépésen az egész világ felháborodott, kiakadt, majd a Facebook-on, Twitteren, Youtube-on, sőt, páran szerintem a házuk tetejéről is elkezdték szapulni a sorozat készítőit, hogy a k*rvaanyjukat, hogy lemondom a rohadt HBO-t, George R. R. Martin, a regények írója pedig joggal érezhet most halálfélelmet. Ez a hatalmas rajongóbázis megmozdult, és egységesen utál mindenkit (tisztelet a kivételnek), hiszen megölték a kedvencüket, ezek után nincs is értelme a sorozatnak, sőt, az életnek se. Komolyan beszélek, vannak ilyen nyilatkozatok.
Kérdezheted, hogy jövök én ahhoz, hogy erről beszéljek, nem is szeretem a GOT-ot, és Rob se állt hozzám közel, miért ugatok hát bele a gyászba? Nos, a szeretett karakterek iránti gyászt jómagam is ismerem: annak idején én is megsirattam magamban Neót, Ironhideot, Batmant, vagy magát Mufasa királyt. Tudom, hogy szomorú megválni egy kedvencünktől, hiszen a rajongás az élet része, és ha azt megszakítják, akkor bizony kitépnek az emberből egy kis darabot. Viszont én soha nem akartam ezért alkotókat eltenni láb alól - egy fontos figura halála mindig súlyos, kihat a továbbiakra, és ha ez a sztorinak jót tesz, akkor a bánatom mögött azért tapsolok egy sort. Ha valaki veszi a fáradtságot arra, hogy ebben a belustult világban ilyen drasztikus lépéseket tesz, annak elismerésem. Rob Stark halála nem csak jó húzás, de várható is volt: hiszen ez egy sokszereplős háború, egy brutális sakkjátszma, amiben túlélési stratégia miatt fejeknek kell hullania, és amiben az erősebb és gyorsabb marad talpon. Ettől lesz a saját világán belül hihető a sztori, és az ilyen fordulatoktól lesz felnőttes.
Meg lehet siratni Rob-ot, de ha nem látod be, hogy ez logikus volt, és a szériának is jót tesz (hiszen ekkora állóvizet ritkán látok), vagy még rosszabb, belátod, de még mindig utálsz mindenkit, mert ezt te nem így akartad, és már nem is nézed tovább ezt a szart.... nos, akkor te nem rajongó vagy. Ugyanis a helyzet az, hogy nem a rajongás tárgya forog körülötted, hanem fordítva. Nem te írod a szabályokat, hiszen ez nem a te világod, csak beléptél, mert tetszett, mert érdekelt. Kiszállni természetesen jogodban áll, kritizálni is lehet, de nem akkor, ha valami logikusan működik az adott területen. Ha következő részben megjelennének a Hupikék Törpikék, és hirtelen minden rózsaszín lenne, és akkor mondod azt, hogy nem nézed tovább ezt a szart, akkor az oké, hiszen nem erre fizettél be, ez már nem az, ami volt, és a sorozat objektíven is kárára változott. Viszont a GOT egy pillanatra se lépett ki saját keretei közül, csak tököt növesztett, és húzott egy keményet - de továbbra is tartja a játékszabályt.
Ez a világméretű hisztéria ismét csak arra mutatott rá, hogy mennyire veszélyesen buta világban élünk. Hogy a népet milyen könnyen lehet a varázsdobozon át manipulálni, hogy embereknek mennyire nincs életük, hogy milyen torzzá kezdenek válni a dolgok. Ami most történik, az kábé olyan, mint amikor kis hazánkban gyűjtést szerveztek Esmeralda szemműtétjére, és az egész világ rajtunk röhögött. Most viszont az egész világ hisztizik, és így nincs, aki röhögjön.
