Carrie, a Nexus-6 -os.
Carrie White (Chlöe-Grace Moretz) nem élvezi túlságosan gimis éveit: ő a számkivetett, a csúfolandó, a közröhej - plusz még az anyja (Julianne Moore) is egy szentfazék. Ám Carrie lassan felfedezi, hogy titokzatos képességek birtokában van, és ha kész lesz, jaj annak, aki az útjába áll.
"Witch"
Remake-et készíteni nem lehet egy leányálom, hiszen általában még a munkálatok előtt rákerül a darabra a "hát ezt meg minek" bélyeg a nagyérdemű részéről, és rendező legyen a talpán, aki ebből pozitívan jön ki. Erre az egyetlen esélye az, ha valami újat próbál kihozni az anyagból, más megvilágításba teszi, esetleg hozzákölt - lényeg, hogy a végeredmény önálló tudjon lenni. Vannak azonban olyanok, akik egyszerűen csak előkapják az indigót, aztán hadd szóljon.
A Carrie is pont egy ilyen CTRL+C / CTRL+V film - sorra köszönnek vissza a már ismert felvételek és dialógok, talán még azonos díszletekkel és hangsúlyokkal is. Filmünknek (és rendezőjének) viszont marha nagy szerencséje van azzal, hogy az alapanyag bitang jó, s a kopírozás is pöpecre sikerült - még azt is megkockáztatom, hogy jobb lett. Az új verzió ugyanis komoly fegyverténnyel rendelkezik a főszereplők személyében (a Spacek-Moretz meccset mondjuk döntetlenre szavaznám, ám Julianne Moore magasan veri kihívóját, és végig a frászt hozza rám, még akkor is, ha nem csinál semmit), illetve ha Peirce egyszer-egyszer kilép a másológép mögül és rendezőként viselkedik, akkor az egyértelműen a film javára válik.
Carrie tehát eléggé furcsa szerzet: hozzáállásában kishitű és szolgai, ám feladatát remekül végzi el, s kábé olyan hatásos, mint elődje. Ha valakinek lett volna töke még az előkészületi szakaszban, még rohadt jó film is válhatott volna belőle. 7/10.
