Érezz, ne töprengj.
Theodore (Joaquin Phoenix), a hivatásos levélíró marha magányos, így pont kapóra jön neki a legújabb, immáron személyiséggel is felszerelt operációs rendszer. A magát Samantha-nak nevező programmal gyorsan egy hullámhosszra kerülnek, és lassan, de biztosan haladnak a szerelem felé...
"The past is just a story we tell ourselves"
Nem érdemes tagadni, gőzerővel haladunk az Axiom fedélzete, és lebegő székei felé. Hiába a sose látott mennyiségű kommunikációs csatorna, az emberek távolodnak egymástól, lassan hullává kényelmesednek, és hiába a 400+ ismerős, senki se ismer senkit se igazán - hiszen a dolog kisiklott, saját farkába harapott, lévén a másikkal összekötő eszköz lett maga a másik. Ez ellen senki nem tesz semmit, senki se ér rá, mindenki rohan (csak tudnám, hova), bőven elég posztokra vetett fél pillanatokból követni társaink életét. Egy olyan korban, amikor minden pasi és csaj orra, egymáséi helyett inkább hiperkütyüre (mert ez már nem telefon) szegeződik, a nap huszonnégy órájában, szituációtól függetlenül, akkor pedig még a felismerésre se jut idő - történetesen eme irreális helyzet megítélésére, illetve annak belátására, hogy kivel/mivel is töltjük valójában időnk tetemes részét.
Spike Jonze nem tesz mást, minthogy logikusan kigondolja a következő lépcsőfokot: bár a kialakítására lusták vagyunk, azért vágyjuk a kapcsolatot, a kötődést, a társaságot, így a legegyszerűbb/legkényelmesebb egy személyiség-alkalmazást telepíteni, és akkor már tényleg nincs szükség semmire (max a letölthető kajákra). Igen ám, de hova vezetne mindez? Mi van akkor, ha túlságosan is bejön az adott mesterséges intelligencia, és két pislogás múlva a barátunkként, még kettő után pedig már a barátnőnkként definiáljuk "őt" mások előtt. Mi van akkor, ha ez ember, megmagyarázhatatlanul, de úgy igazán, tiszta szívből beleszeret egy gépbe, ami így már nem is gép? De a kérdésnek van egy másik oldala is: mi van akkor, ha a gép növeszt hirtelen érzékeseket, és legalább annyira belénk szeret, mint mi őbelé?
Jonze nem keresi a választ, inkább csak felveti a kérdést, csatolja a tényeket, s elhint lehetséges következtetéseket. Ez egyfelől rendben van, másfelől kicsit zavaró, ugyanis egy túl sűrű és összetett erdőben hagy ott kulcs nélkül, és így rendesen bele lehet veszni a dolgokba. Hiszen amellett, hogy okos, gyönyörű és igaz dolgokat mond a szerelemről, amit nem köt semmi, amit nem érteni, hanem érezni kell, és amiben csak jó lenne elveszni a vászonra meredés közben... nos, emellé odapakolja az utóbbi évek legjobb, és legdurvább sci-fijét, sőt, talán cyberpunkját, ami bizony kikezdheti a józan észt, ám olyannyira érdekes, hogy nem tudsz nem agyalni a problémán. Eme két tényező, két oldal egyrészt tökéletesen segíti egymást, de legalább ugyanannyira károsak is egymásra: szabályosan elvonják a másik elől a figyelmet, limitálva annak kibontakozását, lehetőségeit. Pont, mint egy kapcsolat.
Ez a fantasztikummal megbolondított, de alapjáraton szokványos, nyílegyenes, és túlságosan is ismerős párkapcsolati dráma eléggé nehéz helyzet elé állított. Úgy érzem, hogy amit láttam, az töménysége okán most túl sok volt, nem sikerült maradéktalanul feldolgozni, még nem látom a nagy egészet - s így kéne véleményt formálnom. Nexusoknál, csordogáló kódoknál, álomrablóknál éreztem még hasonlót, melyek közös jellemzője, hogy a tudomány zseniálisan takarja a bennük levő lelket. Spike Jonze románcba csomagolt sci-fije, sci-fibe csomagolt románca, utópiának tűnő disztópiája, cinikusnak látszó őszintesége.... vagy egyszerűen csak spikejonze-os szerelmesfilmje tehát valószínűleg mestermű, aminek a megoldása talán a világ egyik legnagyobb, ugyanakkor legjobb kliséje: ne az eszedre, a szívedre hallgass. 9/10.
