Több stílus, kevesebb szív.
Zubrowkában, az aranykorban volt egy szálloda, a Grand Budapest, annak volt egy köztiszteletben álló vezére, Gustav H (Ralph Fiennes), akire erősen érett korú szeretője egy ritka értékes festményt hagyott, amit nagyon sokan szeretnének megkaparintani. Mindezt Zero Mustafa előadásában láthatjuk.
"Jopling says ... come home"
Wes Anderson legutóbbi munkájával elért a filmművészet azon, talán legfelsőbb rétegébe, ahol az ember neve már nem is csak egy szerzőt takar, hanem szinte egy fogalmat. Teszem hozzá, kiérdemelte: semmi máshoz nem fogható stílusa (mely a vizualitástól a dialógokig mindenre kihat) lenyűgöző, bájos, és annyi szeretet lakik benne, hogy akit egy picit se mozgat meg ott belül, azzal bajok lehetnek. Viszont az elismerés eme magaslataiban való tartózkodás egy komoly hátránnyal is jár: az ide felkerült illetőt kritizálni szinte már blaszfémia, még akkor is, ha történetesen nem jó az, amit csinál.
Szerencsére a Grand Budapest Hotel olyan messze van a "nem jó" fogalmától, mint ide Új-Zéland kétszer, ám féktelen körülrajongása mégiscsak alaptalan kissé. Szó se róla, Anderson szinte minden téren saját maximumát hozza, legyen szó karakterekről, poénokról, díszletekről, a sokadik apa-fiú kapcsolatról, vagy bármiről, ami olyan wesandersonos. Ám mégis, talán ez a túlhajszolt tökéletesség az, ami kissé betesz ennek a műnek: mert amikor képkockánként húsz poén pereg a vásznon, ott nem csak az élvezeti érték csökken a rengeteg "francba, erről lemaradtam" miatt, de egy idő után fárasztóvá is válik ez a dömping - és emellett filmünk még olyan sebességet is diktál, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk.
Ez alapján mondhatnám azt, hogy a Grand Budapest baja az, hogy ő túl jó, én meg túl lassú vagyok, és ebben lenne is némi igazság, de felsoroltakon felül van még egy, a latba sokkal többet nyomó probléma: amellett, hogy külsőségek terén az andersoni átlaghoz képest kábé 150%-on teljesít, beltartalmát, vagy ha úgy tetszik, lelkét tekintve mégis csak félig van tele. Persze ez valahol érthető, hiszen itt most nem családi egyesítésről vagy az első szerelem szépségeiről szól a fáma, hanem egy egyszerű krimivígjátékkal állunk szemben, de akkor is: több báj és szeretet is befért volna ebbe a szállóba, főleg, hogy olyasmikről kíván zengeni, mint a régi korok szépsége, és azok szomorú elmúlása.
Ugyanakkor a fenti soraimat ne tessék többnek tekinteni szőrszál hasogatásnál: a Grand Budapest Hotel tagadhatatlanul az Anderson-életmű erősebbik felét képviseli. Egy imádnivaló karakterekkel teli, elsőosztályú komédia, ami tényleg minden dicséretet megérdemel - egy olyan igazi Wes Anderson film. 8/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=1Fg5iWmQjwk
Viszont egyszer igazán megnézném azt, amikor Wes Anderson nem wesanderson filmet csinál.
