Kékhalál.
Dr. Will Caster (Johnny Depp), a mesterséges intelligencia úttörője merénylet áldozata lesz - pár hónap, és meg is fog halni. Felesége (Rebecca Hall) elhatározza, hogy az addigi kutatásokat kissé meggyorsítva megmenti férjét, és digitalizálja annak tudatát. A művelet sikerül - de bár ne így lenne.
"So you're trying to create a god? Your own god?"
Egy picit nehéz helyzetben vagyok, ugyanis hirtelen nem is tudom, melyik oldaláról kezdjem el lehúzni a Transcendence-t. Azt boncolgatni, hogy a valaha az egyik legjobb kortárs színésznek számító Johnny Depp (Raoul Duke! Ichabod Crane! Edward! Sam!) már rég feladta hivatását, és ugyanazzal az unott képpel viszi végig sokadik filmjét, szinte közhely. Ahogy az is, hogy egy állatkerti látogatástól az ember nem lesz jegesmedve, és Wally Pfister se lesz attól automatikusan jó rendező, hogy egyébként Christopher Nolan állandó operatőre. Így talán leginkább onnan ragadnám meg a kérdést, hogy utálom, ha hülyének néznek.
Mert a Transcendece bizony nagyon alábecsüli közönségét, ami már csak azért is pofátlan húzás a részéről, mert egy ideig eléggé tisztességes szinten mozog. Filmünk első órája, ha nem is kiemelkedő, de mindenképpen jó: Nolan-féle alapkonfliktusa (mikor az egyén vakon ragaszkodik valamihez, ami már nincs is), az ember-gép viszonnyal való játszadozása, illetve a túlburjánzó technikai hátulütőinek feszegetése mind működik, sőt, egészet alkot - Johnny tudatának feltöltése és első digitális lépései pedig belegondolva igazán hátborzongatóak. Ebből még valami jó is kisülhet.
Aztán megjelenik a kiírás: Két évvel később.
Igyekszem a lehető legspoilermentesebben megfogalmazni azt, hogy dönt romba ez mindent, ami addig felépült. Ez a pár szó ugyanis többek között azt sugallja, hogy az FBI (ami egy személyből áll) és Morgan Freeman le se szarja, hogy két személy, akivel addig szoros kapcsolatban állt, csak úgy eltűnik, és hogy ebből a kettőből egy több millióval szedi meg magát hirtelen, és még az űrből is látható tecno-telepet húz fel egy kisvárosban. Senki nem foglalkozik olyan apróságokkal, hogy sivatagi tahókból erőgépek lesznek, vagy hogy az említett kormányhivatal rendszerébe valaki belepiszkál, és ez az összes monitoron látható. Ekkor már hiába komolykodik a film, az ember nem tud másra gondolni, csak ezekre a hasadék nagyságú lyukakra - mikor pedig valamelyik karakter rácsodálkozik valamire, önkéntelenül a vászon felé kell üvölteni, hogy KÉT ÉV! Ezek után az, hogy olyanokat akarnak lenyomni a torkomon, mint a semmiből különféle anyagokat pillanatok alatt előállító nanoatkák, vagy az emberi hangszín neten keresztüli megváltoztatása, már meg se érzem.
És ha ez még nem lenne elég, a Transcendence még unalmas is - méghozzá azért, mert alkotói állnak hozzá úgy, mint egy érdektelen valamihez, s így lehet a végső leszámolásnál még egy pohár langyos húgy is érdekfeszítőbb. Pedig jól indultunk - és ezért még jobban fáj a kialakult katasztrófa. 4/10.
