Tizenegy év után Bryan Singer visszatért a mutánsokhoz, és összehozta az eddigi legjobb legpocsékabb X-Men filmet.
Miért Bryan.... Miért?
A jövőben eléggé rosszul állnak a dolgok: óriásrobotok vették át az irányítást, akik leigázták az embereket, s csaknem kiirtották a mutánsokat. A megmaradt X-ek utolsó esélye, ha Rozsomákot (Hugh Jackman) visszaküldik a múltba, hogy a fiatal Charles (James McAvoy) és Erik (Michael Fassbender) segítségével csírájában fojtsa el a problémát.
"Szedd össze ezt a sok szart"
Három éve az X-Men franchise frissítése, a Matthew Vaughn által rohammunkában összerakott First Class mindenkit lenyűgözött, a kritikusokat és a közönséget egyaránt - egyedül a pénztárgépek nem mutattak az addigi részekhez méltó lelkesedést. Ettől függetlenül a recept telitalálat volt, s elsősorban nem a csapat összeboronálását bemutató sztori, vagy a műfajban egyedinek számító környezet miatt: azt a filmet a kifogástalanul összerakott, bemutatott és végigvezetett (és eljátszott) karakterek miatt lehetett nagyon, de nagyon szeretni, akik az egész buli lényegét, annak szívét és lelkét szállították. Nem csoda, hogy mindenki rögtön akart egy második osztályt, aminek elkészítésére most emberi időt is szánt a Fox. Csak egyetlen aprócska felhő ütötte fel a fejét menet közben, az pedig Vaughn távozása volt, de mivel az írói székben ottmaradt, helyét pedig a franchise (és a zsáner) alapjait lepakoló Bryan Singer vette át (vagy vissza), ez nem tűnt akkora tragédiának - még úgyse, hogy nekiállt egy teljesen mást filmet kihozni a dologból. Aztán közeledett a premier, indult a marketing, jöttek a trailerek, s az azokban felvázolt sztori, hangulat, illetve a tény, hogy a két idősíknak köszönhetően egyazon filmben láthatóak majd a régi és új mutánsok, joggal okozott hevesebb szívveréseket nem csak a rajongók, de valószínűleg az átlagmozizók köreiben is. A Days Of Future Past jó eséllyel pályázott már előre műfajának királykategóriájába - ám ez végül nem sikerült.
Álmomban se hittem volna, hogy aki a legközelebb kerül ahhoz, hogy kinyírja bennem ezt a szériát, az Singer lesz. Filmje több oldalról nézve is csőd, önálló alkotásként és egy sorozat tagjaként egyaránt. Ha csak önmagában nézem a DOFP-t, akkor egy olyan maratoni futást látok, aminek semmire nincsen ideje, s csak arra tud gondolni, hogy az adott játékidő alatt teljesítse az adott távot, s az azzal járó, töménytelen mennyiségű eseményt és figurát. Természetesen így minden és mindenki felületes marad: a jövő elvileg megalapozott, ám gyakorlatilag háttér nélküli háborúját fél percben kívánják elfogadtatni (ahogy az akkori mutánsok tömörülését is), a múltban pedig mintha megszűntek volna a jellemek - a First Class-ben megismert és megszeretett karaktereknek csak a nullára butított árnyékai rohangálnak ide-oda. Az az ember érzése, hogy mindkét síkról kihagyott egy-két részt, amikben bizony fontos dolgok történtek, amikre viszont most csak utalgatásokat kap. Egy szó mint száz, a gyilkos tempó gond nélkül felőrli a lényeget, s ha az egyébként látványos akciók mögött nincs tartalom, s ezáltal tét, akkor abból nem lesz semmi. Nem csoda hát, hogy filmünk marha hosszúnak tűnik, hiszen nem több üres csindarattánál, ami hosszútávon eléggé unalmas.
Ha viszont egy széria újabb, s szemmel láthatóan egy fontosabb fejezeteként közelítjük a darabot, akkor Singer arroganciája az, ami megdöbbentő, egyszersmind kissé felháborító. Rendezőnk egy játékától megfosztott durcás gyerekként viselkedik, ha az X univerzum egészéről van szó: nem csak egyértelműen megveti azon epizódokat, amikhez semmilyen köze se volt, de tudomást se kíván róluk venni, sőt, egész akciója arra fut ki, hogy töröljön mindent, ami az X-Men 2 után történt (hogy ezzel maga a DOFP is kábé egy totál értelmetlen film lesz, az se számít). Szóval ha olyan dolgokra vársz válaszokat, hogy az atomjaira robbant Patrick Stewart hogy lehet mégis itt, hogy az ereje tetemes részétől nemrég megfosztott Magneto hogy lehet újra fémspíler, vagy Rozsi Japánban elvesztett adamantium karmai hogy tértek vissza (s ezek még csak a legszembetűnőbb lyukak), akkor hoppon maradsz - ezeket az elemeket nem Singer vitte anno vászonra, tehát Singer számára nem léteznek. Roppant antipatikus, egyben fájóan amatőr hozzáállás ez, s már ennyi is elég lenne, hogy számomra ez az X-Men film halott legyen - de hát ott van még az előző bekezdés is.
Két ekkora léket pedig semmi se tud betömni - se menő robotok, se Quicksilver, de még Jackman és Fassbender (egyébként roppant szórakoztató) farokméregetése se. Ha pedig választani kellene, akkor az első szarvashibát mondanám fájdalmasabbnak: hiába a kontinuitási katyvasz, azt volt a legrosszabb végignézni, ahogy Vaughn gyermekei szépen eltűnnek a süllyesztőben, s viszik magukkal a szívet és a lelket, csupán üres vázakat maguk után hagyva. 4/10 - és ha mindez nem lenne elég, még az időutazási filozófia is marha ciki.
