Godzillát vajon felvennék a Greenpeace-be?
Valami nagy rázza meg Japánt földjét, igazi katasztrófát hagyva maga után. Tizenöt évvel később az akkor sokat vesztett tudós (Bryan Cranston) és katona fia (Aaron Johnson) ismét a helyszínen tartózkodik, amikor kezdődik a balhé: két hatalmas szörny mászik ki a földből, s az emberek nem tudnak velük mit kezdeni. Szerencsére a buliba egy harmadik is bekapcsolódik, aki nem más, mint maga Godzilla...
"Let them fight"
Godzilla, a gyíkok gyíkja, idén ünnepli hatvanadik születésnapját. Eredetileg az akkori Japán nemzeti tragédiája, s azzal járó közhangulata szülte, az évtizedek során azonban nemcsak klasszikussá nőtte ki magát, hanem a világ legismertebb, és a mozgóképet valószínűleg legtöbbször megjáró (28 japán film!) szörnyetegévé is. Annak ellenére, hogy népszerűsége ilyen töretlen, Hollywood mindössze kétszer nyúlt hozzá - utoljára 1998-ban, azt az alkalmat pedig sokan jogosan szeretnék elfeledni. A nagy évfordulóra időzített második amerikai támadást a Monsters-el ismertté vált Gareth Edwars szállítja, aki egészen sajátos módon kíván boldog szülinapot ennek a monstrumnak.
Edwards rendkívül tökös (számomra új) koncepciója felcseréli az elő-, és hátterek szereplőit: így lesz a címszereplőből kvázi statiszta, ami eleinte engem is felháborított, ám később rátérünk arra, hogy ez miért jó. De előbb nézzük meg, hogy ha Godzillában már nem gyönyörködhetünk, akkor mit kapunk a helyette. Nos, emberi lényeket és sorsokat: egy tábornokot, két tudóst, és egy háromtagú, szétszakadt családot, akik a káosz közepén próbálnak eljutni egymáshoz. Az elmélet nem rossz, a gyakorlat viszont teljes csőd: humanoid hőseink szinte vállalhatatlanok. Lényük fél mondatokkal van felskiccelve, kizárólag közhelyekben képesek kommunikálni, az adott, többségében eléggé rémisztő helyzetekre pedig kizárólag üres tekintetű bambulásokkal reagálnak. Ez a banda iszonyat szar, és ez azért nagy hiba, mert mint mondtam, ezúttal ők vannak előretolva. Edwards a film egészével hatalmas rizikót vállal, s közben pont a mankójára nem figyel - ha a film másik felével nem állna biztosan, akkorát zakózna, mint a ház.
De szerencsére vannak itt óriásszörnynek (három is), akik bár keveset mutatkoznak (ráadásul a csörtéikről is mindig elkapcsolnak), de szerepük zseniális. Az csak a kezdet, hogy rendezőnk nem szörnyekként, hanem állatokként viszonyul hozzájuk, azok minden szépségével és magasztosságával, pedig már ez is egy hatalmas lépés. Edwards akkor húzza a legnagyobbat, amikor ezen túllép, s egyenesen magának a természetnek a demonstrálását bízza rájuk. Godzilla és játszótársai ezúttal természeti erőket képviselnek, az anyaföld követeivé válnak, s ez bármilyen esztelenül is hangzik, tökéletesen működik: amikor ezek a lények teljes pompájukban ragyognak, vagy éppen egymást gyepálják, én, mint néző egyre kisebbre húzódok a székemben, miközben arra gondolok, hogy banyek, mi ezen a bolygón tényleg csak vendégek vagyunk, és sürgősen húzzuk be fülünk-farkunk! Mert bár nem egy óriásgyík, de egy földrengés, cunami, hurrikán vagy akármilyen, hasonló erősségű csapás bármikor, bárhol lecsaphat, amit mi, emberek csak az esélytelenek nyugalmával szemlélhetünk. Ha egy nyári szörnymozi ilyen gondolatokat csalogat elő, az nem semmi - ezért jó a Godzilla, ezért jó, hogy ő maga csak a hátteret adja, és ezért jó, hogy senki ember fia semmi értékelhetőt se tud tenni a film alatt.
Ez a koncepció, az ezzel járó hangulat, illetve a film csillagos hatos technikai színvonala (úristen milyen gyönyörű ez a CG!) simán felrepítené a Godzillát a legjobb blockbusterek közé - ám a fenébe is, nem engedhetem meg neki. Hiszen az emberi brancs ritka idióta, a lezárás egy vicc, logikai bakik is akadnak rendesen, és sajnos ki kell mondjam, hogy azonosulási pont híján az a 130 perc kissé (nagyon) soknak érződik. Ettől függetlenül idén Aronofsky mellett Edwards a legtökösebb direktor, s amit nem elnézett, hanem telibe talált, az mindenképpen becsülendő. 7,5/10.