Pedig már temettem a Marvelt.
Peter Quill, a galaxis hírhedt törvényenkívülije éppen új zsákmányát zsákmányolja egy fura gömb képében, mikor kiderül, hogy szinte mindenkinek arra a bizsura fáj a foga. Megkezdődik a hajsza, mely során hősünk üldözői egy részével (egy zöld csajjal, egy izomaggyal, egy fával és egy mosómedvével) kényszerű szövetséget köt a cél, vagyis a pénzjutalum érdekében - ám ez a társulás hosszabb életű lesz, mint gondolná.
"Mi az a mosómedve?"
Egy siralmas Vasember, egy pocsék Thor, egy oké Kapitány, és egy ígéret egy messziről bűzlő, gagyi űrvígjátékra - hát kábé így állt a Marvel második köre az utóbbi hónapokban, mindez pedig egy remek Phase One-t követett. Én lélekben szinte már le is mondtam a stúdióról, hiszen látszólag olyannyira elvetették a sulykot, hogy az már nem is látszott: a jelek alapján az új trend a hősi pátosz beáldozása lett pár (vagy sok) rossz poénért, miközben az agyak túlságosan is elszállnak, és az egész cirkusz az önparódia fogalmával kokettál. Sajnáltam, mert szerettem ezt a világot.
És akkor tegnap jött James Gunn, és a legcikibb, legelvetemültebb ötlettel visszaöntette belém a lelket.
Hiszed vagy sem, a Guadians Of The Galaxy veszett jó. Pedig én aztán utáltam az egészet az első trailertől kezdve, és ennek hangot is adtam, mert hát lássuk be: papíron, sőt, egy-egy kiemelt képen ez a project nagyon égő. Gunn viszont végrehajtotta a csodát, összehozta a Phase 2 legjobbját, sőt, úgy általában a kánon egyik legjobbját, beszélő fával, bilikékre festett csempészekkel, walkmanező ufókkal, és még egy sor dologgal, ami még az ősi Trek sorozatokból is kihullana. És hogy hogy csinálja? Úgy, hogy komolyan veszi. Író-rendezőnk érezhetően él-hal ezért az univerzumért, imádja karaktereit, felszabadultan játszik, szeretete sugárzik a vászonról. A környezet iszonyatosan kidolgozott, él és lélegzik, a dumák, poénok, egysorosok majd' kivétel nélkül működnek, mint ahogy a kaland is, ami oly lazán, könnyedén pörög, hogy szinte meg se érzed azt a két órát. Már ez is bőven elég lenne a megváltáshoz, de még nem végeztünk.
Gunn ugyanis tartogat még valamit - valamit, amit nem lőttek el a marhulásra kihegyezett marketingben, és ami így lesből hengereli le az embert. Ez pedig a lélek. A Guardians-nek gyönyörű lelke van, olyan, amilyennel a kánon egyik tagja se büszkélkedhet. Hőseink ugyanis nem csak hihetetlenül jópofák és szellemesek: ezek a kamionosoknak is beillő, faragatlan fejvadászok, mint kiderül, egytől-egyig meggyötört lelkek, akik egyedül vannak, súlyos tragédiákat cipelnek, és akik érdes külsejük mögött bizony vágynak a társaságra, s akár még a szeretetre is. Ahogy ez az elcseszett társaság szépen lassan csapattá, családdá formálódik, az csodaszép, akárcsak a stílus, ahogyan Gunn ezt tálalja: a rengeteg nevetés és badass akciók közé tökéletes arányérzékkel szúrja be az érzelmeket, nem egyszer még torokszorító pillanatokat is, én meg egy ponton azon kaptam magam, hogy teljesen átérzem egy animált mosómedve drámáját. Hihetetlen, de igaz - a messziről bűzlő, gagyi űrvígjáték köröket ver szuperhősös műfajtársai nagyjára.
Így jár az, aki előítéletes, hiszen most szívhatom vissza az összes rossz szavamat, amit valaha mondtam erre a projectre (sok dolgom lesz). Elsőosztályú szórakozás, szenzációs kaland, klassz sci-fi a Guardians, igaz szívvel, s csak egy kicsit túlhúzott játékidővel ill. végső leszámolással. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de nagyon sajnálom, hogy májusban Quill, Drax, Gamora, Groot és Rocket (Oh Yeah!!!) nélkül fogunk újra bosszút állni. 8,5/10.
