Ilyet többé biztosan nem látsz.
Mason (Ellar Coltrane) egy átlagos tizenpáréves srác, aki mára már átlagosnak mondható életet él, többek között elvált szülőkkel (Ethan Hawke, Patricia Arquette), lánytestvérrel (Lorelei Linklater), költözésekkel, haverokkal, szerelmekkel, jó és rossz korszakokkal, rövid és hosszú hajakkal. Mindezt tizenkét éven át, egészen a felnőttkor kapujáig.
"Any dipshit can take pictures, Mason. Art, that's special. What can you bring to it that nobody else can?"
Amit Richard Linklater véghezvitt, az valóban egyedülálló, lenyűgöző és tiszteletreméltó. Coming-of-age sztorit forgatni trükkök nélkül, vagyis éveken át (esetünkben tizenkét éven át) visszatérni az anyaghoz, és a közben folyamatosan növekvő/fejlődő szereplőkhöz... hát ez már valami. Valószínűleg a sors is érezte, hogy itt valami nagy dolog készül, és nem is kavart be a buliba - semmi tragédia, váratlan esemény vagy feltörekvő antitalentum nem ütötte fel a fejét, míg Ellar Coltrane és Lorelei Linklater (rendezőnk lánya) kisgyerekből kisfelnőtté cseperedett. Viszont amellett, hogy filmkészítési szempontból kuriózum, mérföldkő és (valószínűleg) egyszeri csoda, mi mással tud még szolgálni a Boyhood?
Válaszom erre egyszavas, viszont rengeteg mindent foglal magába: utazással. Viszont esetünkben nem új dolgokhoz és világokhoz, vagy akár önmagunk és lelkünk eddig ismeretlen zugaiba jutunk el, hanem éppen visszafelé - a Boyhood leginkább egy fotóalbumhoz hasonlít, amiről már tudsz, átélted, emlékszel rá, de azért jólesik belelapozni. Linklater a múltba visz el minket szinte már pofátlanul univerzálisra szabott karaktereivel és szituációival, amik által aztán mindenki magára ismerhet, és rácsodálkozhat, hogy jé, ilyen velem is volt. A tiltott felnőttújságok lapozgatása, az akkor rendkívül fontos, de mára "mi a fene is volt a neve?" szintre süllyedt barátok, a seggfej édes- vagy mostoha apák és anyák, az üres bandázások a haverokkal, a "ne szólj hozzám, nincs semmi, mittomén, hagyjbékén" korszak, a tinikor intellektüel süketdumái, a "ki a fene vagyok is én" életérzés, az első nagy szerelem, ami örökké fog tartani, de aztán rohadtul nem, meg még egy szekrényi elem mind-mind felsorakozik - hogy a jópofa popkultúrális utalások arzenáljáról ne is beszéljek. Jó ezeket újra látni, újra felidézni, esetleg még valamit tanulni is belőlük - de filmünk nagyágyúja még mindig nem ez.
Az igazi teljesítmény az, ahogyan Linklater ezt a túrát (és a "bele se merek gondolni, mennyi lehet" mennyiségű nyersanyagot) összeállítja. Tökéletes, mesteri arányérzékkel foglalkozik az adott korokkal és az adott eseményekkel, remekül szelektálva a fontos és elhanyagolható dolgokat, az akkor és a most függvényében egyaránt. Ahogy pedig az idő múltával egyre gazdagabb lesz az érzelemvilág, és egyre kevesebb a Star Wars-os társalgás, és Mason (és valahol Te is) egyre inkább megtalálja önmagát, filmje úgy áll szépen össze egy életté - illetve egy élet előszobájává. Az ív fantasztikus, a mögötte húzódó munka nem kevésbé, és 165 perc alatt tényleg leélsz tíz évet, ami tényleg csak úgy elsuhant - a kezdeti cukiságból pedig valami nagy üzenet vált, amit nem biztos, hogy meg kell fejteni. Nem mondom, hogy masterpiece, nem mondom, hogy újat mondott, és azt se, hogy örökké fennmarad, de hogy ilyet még nem láttál, hogy élményt ad, ami jópár napra megmarad, és hogy kicsit átgondolod majd magadat tőle, az biztos. 9/10.
