Avagy a jó színész bármire képes.
Robert Downey Jr., a nagymenő nagyvárosi ügyvéd kénytelen hazautazni gyűlölt szülővárosába és gyűlölt apjához, a helyi bíróhoz, Robert Duvall-hoz. Egyrészt egy családi tragédia miatt, másrészt pedig mert az öreget, a környék legtiszteletreméltóbb emberét gyilkossággal vádolják, és kéne neki egy jó ügyvéd...
"Szereljük a lefolyót"
Egy barátom egyszer azt mondta, hogy vannak filmek, amik megelőzik a saját korukat, de olyanok is, amik lekésik azt. Nos, a Judge az utóbbiak közé tartozik: minden szegmensében a kilencvenes évek gyermeke, nézzük akár a családi-, vagy "tárgyalásos" film oldalát, stílusát vagy történetét, karaktereit vagy eszméit, morális tanításait. Ám csak azért, mert valami eltévedt az időben, egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz, sőt. Filmünk igaz, hogy a múlt mellett még ezerszer látott panelekből is építkezik (vagyis eléggé klisés), de elsőrangú újrahasznosítási munkát végez, amiről pedig szólni kíván, az univerzális, öröklétű, kortól független: a családot, azon belül is az apa-fiú kapcsolatot mindig lehet vesézni, kicsit új oldalról szemlélni. Ráadásul a Judge-nak ezen felül is van egy, illetve két nagyágyúja: Robert és Robert, a kettejük játéka, a köztük lévő kémia, vagy akár csak egyetlen pillantás, amit váltanak egymás között, mindent visz, igazi tartalommal töltik meg a nem túl eredeti sztorit és karaktereket, és az ő érdemük az, hogy olyan izgalommal nézem ezt a lerángott csontot, mintha az a filmvilág legújabb mérföldköve lenne. Innentől pedig jöhet akármekkora kliséhullám vagy kisakkozható fordulat (mondjuk a végső csavar bazijó), nem tud kárt okozni: a lélek, a szív a helyén van. A fiúk tették oda. 8/10.
