Az ötéves hagyomány, miszerint az év első filmje jó, vagy legalább oké, ezennel megszakadt.
Ilyen-olyan okokból az erdőszéli falucska lakói, úgy mint Babszem Jankó, Hófehérke, Hamupipőke, valamit pék és pékné mind dalolva merészkednek be a susnyásba, ahol a boszi (Meryl Streep) néhányukat már várja egy ideje...
"Agony!"
A színház nem film, és ha ezt egy alkotó nem hajlandó lenyelni, akkor vagy színpadi közvetítést csináljon, vagy inkább bele se fogjon a dologba. Rob "hogy a fenébe' kapták fel ezt a fickót" Marshall, a Chicago rendezője sajnos ezek közül egyik megoldást se részesített előnyben az Into The Woods című Broadway musical megfilmesítése kapcsán, inkább makacsan kötötte az ebet a karóhoz, és egy az egyben kívánta az alapanyagot vászonra álmodni. Hogy mi lett belőle? Jól sejted: büdös nagy káosz.
Pedig eleinte nem is indulnak rosszul a dolgok. A Grimm-összes egészen ötletesen keveredik a műben, ami jóleső öniróniával áll klasszikus meséihez. A dalok ugyan döcögnek, de néha egészen fülbemászóak és/vagy jópofák (a herceg-duett mindent visz), és nem hátráltatják az egyébként több, mint tisztességes cselekményt. A színészgárda pedig pazar, élén a félgőzzel is fantasztikus Meryl Streep-el, de aki igazán lenyúlja a show-t, s ezzel kvázi főszereplőjévé válik, az meglepetésre, ugyanakkor hál'Istennek Emily Blunt. Szóval ha nem is tökéletesen, de megyeget a film, kivételesen még Johnny Depp se gáz, s mikor elérünk a lezáráshoz, már az fogalmazódik meg bennem, hogy ez az egész igazából jó.
Ám ekkor még csak a film felénél járunk.
Bizony: ha az eredeti musical két felvonásos (és két sztoriból álló), akkor Marshall is két részes filmet csinál, s nem érdekes, hogy már volt egyszer egy eleje-közepe-vége trió, újból nekiáll ennek az egész hajcihőnek. Mondanom se kell, hogy ez több, mint fura, ráadásul ezúttal nem is működik. Az események és fontosságuk kábé nullára redukálódnak, mindenki csak lézeng ide-oda, páran ok eltűnnek (Streep-et konkrétan egyik percről a másikra elnyeli a föld) vagy máshova vándorolnak, és a buli aggasztó sebességgel kezd megdögleni - az utolsó tíz perce már a kínzó szenvedés szintjét is megüti. Ilyenkor pedig az ember nem tud mit tenni a mérgelődés mellett, mint hogy másra kezd figyelni: például, hogy valójában mennyire fantáziátlan is ez a mesevilág, hogy mennyire röhejesen buta, és baltával faragott benne mindenki, hogy a zene igazából pocsék, hogy mennyire unevent ez a történet, ami mellesleg, mégis, mi a jó francról akar szólni? Szerencsére letelik a két óra, mielőtt felrobbanna a fejem.
Rob "nézd meg a filmográfiáját, és nehogy még egyszer munkát adj neki" Marshall filmje, bármennyire is tűrhetően indul, összességében nem csak borzalmas élmény, de borzalmas alkotás is. A rendező képzelőerejének hihetetlen hiányáról nem csak a vérszegény fantáziavilág (the. worst. giant. ever.), de az alapanyaghoz való hozzáállása is árulkodik, miszerint vagy mersze, vagy agya nincs ahhoz, hogy a másolás helyett a mű esszenciáját pakolja át egy másik médiumra. Ha lett volna, talán nem lesz élvezhetetlen a végeredmény, s a (feltételezett) beltartalom se vész el, mint szürke szamár a ködben. 3,5/10.