Néha a plágium is elsülhet jól.
Mikor egy gigaföldrengésnek köszönhetően Kalifornia atomjaira hullik, a helikopteres mentő Dwayne Johnson nekivág a szar közepének, hogy megtalálja benne valahol egy szem lányát...
"This is not a normal day"
Úgy tűnik, ha katasztrófafilmekről van szó, Roland Emmerich jól bevált, és sokszor ellőtt formulája szinte már megkerülhetetlen: előbb jön a mindenre kiterjedő pusztítás, aztán pedig az egyén drámája, aki a leamortizált környezetben próbálja elérni célját (általában egy családtagját). Érdekes és szokatlan felépítés, mely lényegében fordítva működik, s a katarzist és a moneyshotokat a játékidő elejére helyezi - viszont tagadhatatlan, hogy beválik, már csak a bevételek és a másolatok száma alapján is.
A San Andreas pofátlanul, egy az egyben nyúlja a német világromboló effajta munkáit, ám valami természeti csodának köszönhetően túlszárnyalja azokat. Jó, persze, egyszeri akciófilm ez is, de az abszolút szórakozató és szerethető fajtából: a hülye poénok helyett inkább a saját magához képest erős drámára gyúr, pusztításainak súlya van, valamint mindhárom történetszála iszonyat izgalmas - a leglényegesebb elem, vagyis a látvány pedig nagyon, de nagyon ott van, szájtátósan, kőkeményen, sokkolóan gyönyörűen. Brad Peyton filmje azon ritka másolatok egyike, melyek túlmutatnak az eredetin. Fasza kis mozi, elsőosztályú blockbuster, aminek egyetlen hibája, hogy háttere, vagyis a katasztrófa végül kicsit a semmibe lógva marad. 7/10.
