Egy fantasztikus film romjai.
Reed Richards (Miles Teller), az ifjú zseni lehetőséget kap arra, hogy profi körülmények között folytassa kutatásait, és lehetővé tegye a dimenziók közti utazást. Álma meg is valósul, s baráttá érett munkatársaival ki is próbálják a cuccot. Ez természetesen balul sül el: a társaság végül olyan képességeket szerez, amilyeneket senki kívánna magának...
"- I'm going to fix this.
- You can't fix this. Nobody can."
Eléggé otthon vagyok a szuperhősös képregények filmes adaptációinak terén (hisz kvázi velük együtt nőttem fel), de nem emlékszem olyanra, hogy egy valóban nagyszabású (Elektrát és többieket most hagyjuk) képviselőjük ordas nagy anyagi zakóvá váljon. És most nem arra gondolok, hogy teszem azt, az Amazing Spider-Man 2 nem hozta az elvárhatót (saját költségét), mert még így is otthagyott 200 milliót a pénztárakban, hanem az abszolút katasztrófákra. Ilyen szempontból az idei Fantastic Four hosszú távon akár mérföldkő is lehet, hiszen szánalmas összegeivel már pár nap után magáénak mondhatta az "első szuperhősös film, amit a közönség visszadobott" nem túl előkelő címét. A helyzet az, hogy meg tudom érteni a dolgot - mert ez a... hát... filmszerű valami tényleg egy katasztrófa.
Mielőtt folytatnám, le kell szögezni: a Fantastic Fournak nekiesni háttértudás nélkül szerintem nem fair. Na nem annak kell előzetesen utánajárni, hogy kicsoda Dr. Doom, hanem a film elkészítésének kulisszái mögé ildomos belesni. Egyrészt ott a stúdió, vagyis a Fox, akinek sürgősen kellett egy új menet a franchise-ból, különben a megfilmesítési jogok repülnek vissza a Marvelhez. Mellettük szól, hogy akárcsak a Sony (az Amazing Spider-Man is pont emiatt készült el), ők is többet láttak a dologban, mint egyszerű pénzszerzést, és valóban minőséget akartak letenni az asztalra. Így esett, hogy vevők lettek a Chronicle kapcsán joggal felkapott ifjú rendező, Josh Trank elképzelésére, aki egy komor hangulatú, már-már dark sci-fiben gondolkodott, ami a zsáneren belül büszkén állhatna oda akár a Dark Knight mellé is. Sikeresen belőtték hát ezt az irányt, amit tovább nyomatékosítottak azzal, hogy modellek helyett igazi színészeket szedtek össze a szerepekre, s mikor kijöttek az első, hidegrázósan jó videók, úgy tűnt, hogy a nolani Batmannek tényleg lesz egy kisöccse. Aztán minden összedőlt, a project balhéktól lett hangos, rendező és stúdió egymásnak feszült, annyira, hogy utóbbi végül eltávolította az előbbit a buliból, mire az a premier előtt egy nappal nyilvánosan megtagadta munkáját. És ez szomorú.
Szomorú, mert a Fantastic Four szinte minden felvételéről süt az eredeti elképzelés, egy komoly, de mégis fasza film képe. Sőt, a játékidő több, mint felén át ez ténylegesen a szemünk előtt pörög. Az első felvonás egyértelműen Trank víziója, és olyan is, aminek a kezdetektől hangoztatták: realista, szemlélődő, már-már művészi, de egy pillanatra se unalmas, sőt, kifejezetten tartalmasra faragott, jóleső bizsergéssel teli felkészülés valami kolosszálisra. A karakterek remekül működnek, valódi, többsíkú emberek lettek, érthető motivációkkal és gondosan felépített hátterekkel. A fantasztikum helyére betették a tudományt, de olyan jól, hogy rövid idő után simán elfelejti az ember, hogy egy superhero flickre ült be, és inkább átadja magát az előtte zajló science fictionnek, annak is a borúsabb fajtájának, amit hát melyik film fan ne imádna? S mikor megtörténik az elkerülhetetlen, és hőseink azzá válnak, akikké kell, ott szem nem marad szárazon, áll pedig a helyén. Trank nem viccelt, mikor anno cronenbergi mutálódásokat ígért: az ismert képességek úgy csapnak le az addig megszeretett figurákra, hogy szinte nézői szív szakad, s az egész folyamatot belengi egy izgalommal teli totális rémület. És hiszed vagy nem, mikor egy kőrakás és egy szétfolyt ember tekintete összetalálkozik, ott igazi, lélektépő dráma van. És akkor nem tehetsz mást, csak magadban elsuttogod, hogy ez a film kurvajó.
És akkor minden szétesik.
Láttam már olyat, hogy egy stúdió szétbarmol egy filmet, megváltoztat ezt-azt, kommerszebbé, eladhatóbbá teszi, s ezzel az eredeti alkotó művészetét nyírja. Van ilyen. Olyat viszont még nem láttam, hogy ezt úgy csinálják, hogy felrúgják a történetmesélés legalapvetőbb szabályát, miszerint a sztori úgy épül fel, hogy eleje-közepe-vége. Most ez is megtörtént: nem tudom, hogyan, de Foxéknál összehoztak egy olyan felállást, hogy felvezetés-final action-stáblista (hiányzik is a trailerek fele).
Igen, jól látod: a Fantastic Fournak nincs közepe.
És ami a fentebb magasztaltak után jön, azt is a pokolra kívánod: egyetlen ultrafasza jelenetet leszámítva Trank minden elképzelése, minden addig véghezvitt tette fénysebességgel megy a süllyesztőbe. Az igényesen megalkotott karakterek hirtelen nullára redukálódnak, a lassú, szemlélődő stílusból egy lóverseny lesz, a telitalálat hangulat és realista megközelítés pedig hollywoodi vattacukorrá változik, ami már annyira sok és annyira giccs, hogy azt már a popcorn és a kóla is kikéri magának. Az eredmény kicsit sem szórakoztató, egyenesen rossz nézni, filmkészítési szempontból pedig egy akkora karó, hogy be se fér a naplóba, és a tanár is csak hüledezve áll előtte. És akkor nem tehetsz mást, csak magadban elsuttogod, hogy ez a film értékelhetetlen.
De nem azért, mert az utolsó fél óra egy borzalom, hanem mert a Fantastic Fourt egészében tényleg nem lehet értékelni. Ez két teljesen különböző film, két teljesen különböző forrásból. Mintha azt mondanád, hogy adjak a Whiplashnek és a Fifty Shades-nek egy közös pontszámot. És tudom, rengetegszer hangoztatom, hogy minden filmnek meg kell állnia a saját lábán, mindenféle külső információ nélkül kell érthetőnek lennie, és azt a teljes képet kell véleményezni, ami a moziteremben történik, mindenféle egyéb adalék mellőzésével. Viszont úgy gondolom, hogy ez a kivétel, ami erősíti a szabályt. Se Josh Trankkel, se a végtermékkel szemben nem lenne fair egy ilyen összegzés.
Talán átjön, hogy mérhetetlen sajnálatot érzek eme project iránt. Régen gyászoltam mozgóképet, de most éppen ez történik: egy ritka erős, világváltó potenciállal megáldott ötlet emelkedett fel, s hullott atomjaira a szemem előtt. Nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire szomorú a teremből kifelé jövet, de azt hiszem, minden okom megvolt rá - hiszen elvesztettem egy olyan barátot, akit alig száz perccel korábban ismertem meg.
