Csaknem harminc év kellett ahhoz, hogy John Carpenter saját korában hatalmasat bukott, azóta viszont igazi kult-klasszikussá váló szörnyes akciófilmjét újra elővegyék Hollywoodban.
Kate Llyod (a meglepően visszafogottan dögös Mary Elizabeth Winstead), a paleontológus egy nap kivételes lehetőséget kap: egy szupertitkos leletet csodálhat meg az Antarktiszon. Hamarosan kiderül: az emberiség felfedezte az első ufót a Földön, ami jégbe fagyva nyugszik egy ideje. A svéd kutatóállomáson megpihent csoport persze azonnal bulizni kezd, ám ez nem tart sokáig: a dolog elszabadul, és kezdődik a mészárlás.
"That's no dog!"
Egy ekkora rajongótáborral rendelkező matériához hozzányúlni bizony nagy feladat: tiszteletben kell tartani az eredetit, nem szabad megbántai a fanokat (hiszen azok ölnek), ugyanakkor nem árt újdonságot is felvonultatni (technikai és történet fronton egyaránt). Látva az elsőfilmes Matthij van Heijningen Jr. (wow) kész alkotását, a végeredmény felemás, de egyáltalán nem rossz.
Mindenképpen a Thing javára írható, hogy hű Carpenter 82-es filmjéhez, sőt, sugárzik róla, hogy a készítők fanok is egyben - láthatóan nagyon a szívükön viselték a projectet, és nagy szeretettel állhattak hozzá. Ez már a poszteren is átjött, de a film közben is megnyilvánul a kulcsmomentumokon át egészen a jóleső apró kis finomságokig. A stáb valószínűleg a Thingen nőtt fel, kívülről fújják minden jelenetét, és ez dicséretes. A baj ott kezdődik, mikor ez az egész átesik a ló túloldalára, és ott tartunk, hogy a 2011-es film szinte a 82-es másolata. Egy fura keveréke a prequelnek - sztori terén - és remakenek - minden egyéb terén - , ami hol működik, hol meg nem. Összességében sajnos az utóbbi felé dől a mérleg: mivel filmünk, mint egy igazi Dolog, szinte csak imitálja elődjét, nem igen tud új dolgokkal szolgálni, nem mélyíti a legendát, nem talál fel semmit. Egy egyszerű mészárlás, de hát ezt már láttuk. A Thing sajnos nem képes túllépni saját tucathorror mivoltján, de annak azért eléggé szórakoztató. Kár, hogy belső, fanoknak szánt utalásain és ötletes technikai megvalósításain (a roppant kreatív mutációk, és a meglepően jó CG, ami azért néha nagyon gáz, de többségében tényleg jó) kívül a világon semmit nem tud felmutatni - még egy tisztességes ijesztgetést sem - és így teljesen fölösleges filmmé válik. Aki nem ismeri az előzőt, annak új lehet, aki meg igen, annak nem lesz több egy jó poénnál. A vége meg csak tovább húzza egészet, és a nézőből egy hangos "pffff" törhet elő, miután elsötétül a kép, és kezdődik a vége főcím.
Ám ekkor történik valami. A nevek közötti szünetekben összeálló jelenet elhozza az akkorra már lehetetlennek tűnőt: megkapjuk az igazi, klasszikus Thing feelinget. Amikor nem történik igazán semmi, se egy üvöltés, átalakulás, vagy robbanás, csak elkezdődik az a rész, ami közvetlen átvezet Kurt Russell-hez. És akkor az ember végre megborzong, és végre valami igazán kurvajót lát - létrejön az a furán jóleső, paranoid félelem, és közben vigyorogsz, hogy "srácok, ezt eltaláltátok". A végső felvonás jobb lett, mint az egész film, és láss csodát: hirtelen felértékelődik az egész, egyszerre minden egy minimális értelmet nyer, és 1-2 ponttal a végső ítélet is megnő. A Thing ekkor szó szerint megszépül, és minden hibája ellenére furcsa mód kellemes emlékként marad meg - egyszer még a polcra is felkerülhet az igazi mellé.
Fura dolog lett hát a Thing (hö-hö), ami valahogy a vetítés vége után kezd egészen jó lenni. Továbbra is felesleges, de be kell vallani, hogy tényleg jó poén. Egy jópofa "fanmade". 6/10. Jó ez.
