Első kép: Kirsten Dunst bámul maga elé olyan fejjel, mint aki be van lőve vagy okádni készül, közben hiperlassításban döglött madarak zuhannak a háttérben.
Justine (Kirsten Dunst) most házasodott, és éppen tart a méregdárga lagzi nővére, Claire (Charlotte Gainsbourg) és annak férjének kastélyában. Justine viszont hülye pina, végig csak szenved, és nem örül semminek. Közben feltűnik egy szokatlanul vörös csillag az égen - később kiderül, hogy a Melancholia nevű bolygó az, ami célba vette a Földet. Hetekkel, sőt, talán hónapokkal később ugyanazon a birtokon a szűk család figyeli, hogy az égitest vajon elhúz-e mellettük, vagy biza itt a világ vége.
"A fasírtnak hamu íze van"
A Melancholia felvezető perceiben (ahol a fentebb leírt képhez hasonló felvételekkel találkozhatunk kábé nyolc percen át), a röhögések között az fogalmazódott meg bennem, hogy ez olyan, mintha egy Will Ferrell művészfilm-paródiát néznék, lehetőleg Adam McKay rendezésében. A nagyobb baj (illetve nem baj, legalább jól szórakoztam) ott kezdődik, hogy a film első száz perce alatt ez nem egyszer újra eszembe jutott. Eme időtartamban a film a halálunalom illetve a szó szerint nevetséges művészgiccs között lavíroz - sajnos az előbbinek hagyva a nagyobb térhódítást. A két fejezetre ('Justin' és 'Calire') osztott mű első fele akárhonnan is nézem, totál felesleges, egy borzalmas esküvőn és antipatikus emberek szenvedésén kívül semmit se látni. Itt már magamban el is könyveltem, hogy a Lars von Trier-nek nevezett egoista álművész (mely címet az Antichristtal illetve jelen filmünk marketingjével érdemelte ki) a Dafoe-Gainsbourg menet óta nem tanult semmit, max annyit, hogyan kell alvásra buzdítani a nagyérdeműt.
Mikor a bő órára nyújtott lagzi véget ér, és végre megszabadulunk a hülye pina Kirsten Dunsttól (aki egyébként nagyon jól játszik, csakúgy, mint többi színésztársa), fejezetet és jókora időtartományt ugrunk: az eddig csak fura csillagként észlelt Melancholia már csak napokra van bolygónktól, és mindenki, főleg Charlotte Gainsbourg (aki azért nyomatékosítja, hogy ő itt az igazi színésznő) félelemmel teli érdeklődéssel figyeli, mi a fene is lesz itt - ami onnantól figyelem-gyilkos, hogy a felvezetőben láttuk, hogy mi a fene is lesz itt. Elsőre ez a fél se kecsegtet sok jóval, a Ferrell teória megint vissza-vissza köszön, és a szemhéj is egyre nehezebb. Ám láss csodát: a Melancholia az utolsó fél órára egészen nézhető, és (kapaszkodj meg) minimálisan érdekfeszítő lesz. Ahogy közeleg a vég, filmünk is úgy javul, és bár az első perctől felvett hibáit azért nem ereszti (pl. a zene nagyon gáz), megállapodik egy 'nem is olyan rossz' szinten. Majd jöhet a lezárás, az eddig fejlődés mehet a szemétbe, a kép elsötétül, a néző pedig megkérdi: és akkor mi van?
Az, hogy ez a kérdés elhangzik a fejekben, azért van, mert bármennyire is itt az armageddon és direktorunk bármennyire is ezt akarja, a Melancholia szereplői egy centit se kerülnek közel az emberekhez, így az együttérzés és a véggel járó katarzis elmarad. Érdekes, hogy Bay, Emmerich és a többi világromboló, ha iszonyat hatásvadászattal és giccsel is, de el tudja érni, hogy ott belül megrázkódjon az ember, miközben hőseik ott állnak a vég kapujában. Trier viszont, aki a saját szemében egészen biztos utolérhetetlenül magas művészeti fokon tálalja a világvégét, eme érzés kiváltásának még csak a közelébe se jut. De a CG legalább egészen jó.
Ha nem lenne az első fejezet, ha a második jobban meg lenne csinálva, ha eltűnnének a nevetést kiváltó elemek és Kirsten nem lenne ilyen felpofozni való luvnya, a Melancholia akár még jó film is lehetne - mentségére legyen mondva, így sem annyira borzalmas. De a legnagyobb fejlődés ott mutatkozik meg Larsnál, hogy előző munkájával ellentétben ezt már legalább lehet pontozni. 4/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=wzD0U841LRM
