Nem tudom eldönteni, hogy a rendező, Terry Gilliam, vagy a film alapjául szolgáló könyvet író Hunter S. Thompson fejében nem lennék-e inkább.
Az újságírás doktora, Raul Duke (Johnny Depp) és ügyvédje, Dr. Gonzo (Benicio Del Toro) a hetvenes évek elején, egy hadseregnek is elég droggal beveti magát Las Vegasba. Ami ezután jön, az maga a pokol.
"Azt se tudtam, ki nyerte meg a versenyt. Talán senki."
Terry Gilliam legjobb és legerősebb (valamint legkultikusabb) filmje a Fear and Loathing, ez tagadhatatlan, pedig nem egy szórakoztató valami. Története és annak koherenssége belőhető nulla és egy közé, azonosulási pont semmi, a két főszereplő kálváriája egyeseknek akár felkavaró is lehet, és az egészet valahogy rossz nézni - de mégis érzed, hogy most valami fontos filmet látsz. Gilliam filmje talán két részre osztható: egyrészt egy remek korrajz, másrészt a legkeményebb drogfilm ever. Mindkettő a rendezői kézjegyektől működik sokkal jobban annál, mint ahogy Te azt el tudod képzelni, és mindkét fél igazából a másik is egyben - mesterien olvad össze a kettő az idő elteltével.
Mikor korrajzról van szó, Gilliam az összes fanyar humorát, iróniáját és minden egyéb dolgát beveti, hogy már a film történés idején (1971) kihalóban lévő életérzésről, az ahhoz tartozó generációról, és az "Amerikai álom" hajhászásáról tudjon egy hatalmas fricskát összehozni. Ahogy a hippi-maradék Depp és Del Toro (akik valami zseniálisan játszanak) a drogtól vörös szemmel rókázik, ruhában fürdik, vagy esik-kell a nyilvánosság előtt, azzal az indokkal, hogy ők keresik az Amerikai álmot, az valami egészen elképesztő - csúcspont a jegykezelőkön való átjutás úgy, hogy közben megszűnt a kapcsolat az idegrendszerrel. De Gilliam nem csak rajtuk röhög, hanem mindenkin, a kövér turistától kezdve a kábszer-ellenes konferencia résztvevőin át egészen a közrendőrig - és valószínűleg még saját magán is. A Fear And Loathing egy fergeteges görbetükör egy alapból is fura korszakra.
Ugyanakkor, mint mondtam, egy kőkemény drogfilm, ami után ha valaki még rá akar állni valamire, az nem normális. Könnyebb is így azonosítani filmünket, hiszen ez a szál ha nem is erősebb, de mindenképpen harsányabb, és elrettentőbb - kvázi csak ezt látod. Gilliam ezen a ponton rémisztő/beteges/egyedülálló vizualitását kapja elő, és ennek köszönhetően az egész leginkább életre kelt rémálomként definiálható. Szürreális kameramozgásainak, maszk és CG effektjeinek, vágásának és satöbbijének, de leginkább főszereplőink már magasztalt alakításának eredményeként ténylegesen megelevenednek a valaha volt legborzasztóbb víziók, az álomszerű hangulat egy az egyben beszippant, és egyre többet szemezel a stop gombbal. Amit ezen a téren a film levág, az példátlan - a Trainspotting ehhez képest délutáni mese. Tényleg kellemetlen nézni.
Mindezek mellett a film iszonyat vicces. Maró humora van, gyilkos aranyköpései, és az imént taglalt részeknél is azon gondolkodsz, hogy most elborzadj vagy nevess-e. Ugyanakkor ijesztő és elgondolkodtató - egy különleges mix, ami csak a profiknak ajánlott. Ráadásul még egy sajátos társadalomkritikát is elbír - miszerint mindenki állat, nem csak főhőseink, de ők legalább vállalják. Hogy ezzel ki ért egyet, az már más kérdés. 8/10.
