David Fincher ezúttal északra merészkedett, hogy összehozzon egy olyan filmet, amiben "túl sok az anális erőszak ahhoz, hogy Oscart kapjon".
Fent a svédeknél, azon belül is az egyik leggazdagabb család szigetén egy rejtélyes gyilkosság lappang. A családfő (Christopher Plummer) megbízza az éppen hitelét vesztett oknyomozó riportert, Mikael Blomkvist-et (Daniel Craig), hogy nyomozza ki, mi is történt negyven éve. A dolog egyre bonyolultabb, így hősünk segítséget kér, és a kissé problémás Lisbeth Salander (Rooney Mara) képében meg is kapja, s immár együtt keresik a gyilkost.
"Ez az én Rebecka-ügyem"
Előrebocsátom, nem olvastam Stieg Larsson könyveit, és a belőlük készült filmtrilógiát sem láttam, méghozzá szándékosan: meg akartam adni (egyik) kedvenc rendezőm, David Fincher legújabb filmjének azt a lehetőséget, hogy meglepjen, ámulatba ejtsen, esetleg megbotránkoztasson, vagy merő utálatot váltson ki belőlem - a lényeg az volt, hogy ne legyen előismeretem, ne "tudjam a poént", és leginkább ne összehasonlítgatással töltsem a két és fél órás játékidőt. A 2011-es Dragon Tattoo-t így se adaptációként, se remake-ként nem tudom véleményezni, csakis önálló (Fincher) filmként. Valamint még annyi, hogy az utolsó bekezdéssel csak óvatosan, mert SPOILER lehet benne.
Utólag könnyű okosnak lenni, de valahol féltettem David Fincher-t ettől a projekttől. 2010-ben (már megint) letett az asztalra egy mesterművet, nevezetesen a Social Network-öt, és mikor az még bőven a díjakat zsebelte, Fincher már dolgozott a Dragon Tattoo-n - mindössze egy év alatt, gondoltam én, nem lesz könnyű menet még egyszer ugyanakkorát alkotni, sőt, valószínűleg nem fog összejönni, de én reménykedtem.
Új filmjével Fincher végleg bebizonyította, hogy a krimi műfajnak ő egy nagyon nagy királya - a Dragon Tattoo ugyanolyan izgalmas és mesterien összetett bűnügyi történet, mint anno a Se7en, de még inkább a Zodiac (magán is hordja az utóbbi egyetlen hibáját, miszerint a teljes megértéshez, illetve a "ki-kicsodához" nem árt a film közben jegyzeteket készíteni). Fincher remekül bogoztatja ki Daniel Craig-el a szemünk előtt a szálakat, megfelelő mennyiségű parát adagolva közben, és bár nem újítja meg (már megint) a műfajt, hiszen mégiscsak bestsellerből dolgozik, de egy elsőosztályú nyomozást visz a vászonra. A Dragon Tattoo mint krimi, egészen kiváló. De valami még nem az igazi.
Végig ott tátong az egészen egy hatalmas kérdőjel, akit úgy hívnak, hogy Lisbeth Salander - akit a hiper-tehetséges Rooney Mara testesít meg, de úgy, hogy azonnal Oscar-t neki, mert minden mozzanata, sötét pillantása és ki nem mondott válasza aranyat ér -, aki filmünk erőszakkal túlcsordult vonalát képviseli (az erőszakot úgy értsd, hogy David a Se7en óta nem volt ilyen, sőt, azon még túl is tesz), és akiből egy nagyon hosszú előéletet kapunk. Kérdés, hogy minek? Filmünknek két szála van, Craig és Mara, amik remekül elvannak külön-külön - bár utóbbi egy idő után kezd feleslegesnek tűnni, hiszen semmi köze a fő nyomozáshoz -, és mire végre találkoznak, már elértük a félidőt, sőt, szerintem túl is mentünk rajta - aztán pedig egészen gyorsan le is tudják közös munkájukat, vagyis a rejtély felgöngyölítését. A megoldás nem vágja az embert a földhöz, sőt, bizonyos szereplők viselkedéséből elég hamar kitalálható, hogy ki itt a mumus - ahhoz képest, hogy mennyire összetett és izgi volt az odáig vezető út, a vég elég laposra sikerült. Na nem baj, gondoltam én, jó ez így, jó kis krimi, de hát, mint azt az elején sejtettem, egy év az nem sok idő.
Ám miután elértünk eme megoldáshoz, és tettesünk elnyerte méltó büntetését, Fincher - nem hiszed el, én is alig hittem - kvázi új filmbe kezd. Egy olyan sztoriba, aminek kábé semmi köze nincs gyilkosunk lefüleléséhez, én meg csak nézek tág szemekkel, hogy mi a fene akar ez itt lenni? Egy túlnyújtott és értelmetlen plusz befejezés kezd kirajzolódni az ember előtt - de hát David túl profi ahhoz, hogy ilyen ordas hibát kövessen el. Ugye? Reménykedem, mint az állat, hogy valami jó süljön ki ebből, mert különben nem marad semmi konklúzió, lényeg vagy tanulság (legfeljebb annyi, hogy vigyázz, kit erőszakolsz meg).
Végül kiderül, hogy ez a fickó, hogy a fene vinné el, eljátssza velem ugyanazt, mint anno Mark Zuckerberg történetével. A Dragon Tattoo-ról kiderül, hogy végig rossz nyomra vezette a nézőt. Lényegre állított be valamit, ami igazából nem lényeg, inkább egy McGuffin, és ami igazán számít, azt remekül elrejtette, úgy, hogy észre nem veszed, bár eléggé szembetűnő. Fincher ugyanúgy az utolsó fél perccel definiálja újra az egész filmet, mint 2010-ben, akkor mutat rá, hogy mi az, amire nem figyeltél, hogy minek van ott az a szám utolsóként az egyébként zseniális soundtracken, és ha a Social Network volt a magány filmje, aki mi a fene is akar lenni a Girl With The Dragon Tattoo. Akkor és ott esik le minden, és én már megint padlón vagyok, és nem hiszem el, hogy ez az ember egy ekkora zseni.
David Fincher szerelmes filmet csinált. Egy olyat, ami sötét, beteg és erőszakos, de valami fura módon mégis szebb társainál. Végiggondoljuk újra az eddig látottakat, immár ennek a fényében, hogy lássuk, igaz-e az állítás - és igen. Minden összeáll, minden értelmet kap, és amit eddig hibának lehetett gondolni, az már egyáltalán nem az. A Girl With The Dragon Tattoo-ról kiderül, hogy egy gyönyörű film. Újabb masterpiece - ez van. 10/10.
