Idén a múlt iránti tisztelgés az álomgyári divat, ez már egészen biztos.
1927-ben George Valentin (Jean Dujardin) az igazi mozisztár. Ám mikor beköszönt a váltás, vagyis a hangosfilm, hősünk nem hajlandó haladni a korral - erre rá is fázik. A süllyesztőből csak a szerelem húzhatja ki...
"I won't talk!"
Michael Hazanavicious egy nap kigondolta, hogy ő némafilmet akar csinálni így kétezertizenvalahányban. Mire eljutott a megvalósításig, állítólag rengeteg akadályon kellett átküzdenie magát (köztük a sztori folyamatosan változásain), de nem adta fel, hiszen ez volt az ő szerelemprojectje - és tudniillik, hogy azokból általában jó végeredmény születik. Nincs ez másképp az Artisttal sem: igazán remek filmmel állunk szemben. A francia direktor annyira lenyűgözően és pontosan álmodta (újra) vászonra a némafilm korszak végét, hogy ismeretek hiányában valószínűleg fel se tűnne a nyolcvanöt évnyi különbség. Filmje nem csak egy tökéletes másolat, hanem egy hatalmas főhajtás is az ősök előtt - valamint egy olyan nosztalgia élmény, ami minden mozifan számára... nos, élmény.
Viszont az Artistnak van egy komoly hibája, miszerint ezen a jóleső nosztalgiafaktoron nem tud túllépni, nem képes egyebet nyújtani. Története kellemesen szórakoztató, ámde lapos, a színészek alakításai mesteriek, ámde karakterük nem nagyon van - ez a film teljesen azzá válik, amit megidézni kíván. Az Artist valóban egy némafilm, magán hordva annak minden tulajdonságát, legyen az pozitív vagy negatív. Szó se róla, Hazanavicious párszor bemutatja, hogy ő biza egy nagyszerű rendező (pohárletevés, homokcsapda, és egyebek), és az akkori filmgyártás korrajza is felettébb érdekes, de itt már tényleg megáll a tudomány. Ez a film 80%-ban önnön kuriózumára épít.
Viszont mint mondtam, remek film: bájos, szórakoztató, érdekes, nosztalgikus, és művészileg se kutya. És minden hibája ellenére nagyon szerethető, és ebben az esetben ez nyomja a legtöbbet a latba. 8,5/10.
