Egy olyan világban, ahol a jó sci-fi ritka, mint a fehér holló, Rian Johnson egyszerre két filmmel is meglep minket, egybecsomagolva. Jól hangzik?
2044-ben az időutazás még nem létezik - de harminc évvel később már fog, és nagyon illegális lesz. Csak a maffia használja, méghozzá ahhoz, hogy a múltba küldve végezzen a nem kívánatos személyekkel, ahol az úgynevezett looperek várnak mindenkit egy bazi puskával. Joe (Joseph Gordon-Levitt) is ilyen ölőlegény, ám egy nap komoly bajba kerül: megjelenik jövőbeli énje (Bruce Willis), és el is szökik...
"A Jen csak három betű"
A Looper történetének alapja, abból adódó bonyodalma, valamint ahhoz megkreált világa és szerzett stílusa egyszerűen zseniális. Ahogy Rian Johnson megteremti saját kis futurisztikus gengszter univerzumát, megtartva benne a jelenlegi világ minden mocskát, azt jó nézni. Legyen szó a nagy egészről vagy a kis részletekről, víziója egyedi és érdekes, és elég tökös ahhoz, hogy annak minden szegletével tökösen és ügyesen bánjon - még az ezredjére előrántott társadalmi modellel is.
Ugyanazon karakter két véglete indul hát brutális fogócskába ebben a profin kicentizett környezetben - gondolod Te, és gondoltam anno én is. Ugyanis Johnson meséjének csak a kiindulópontja a trailerben felvázolt konfliktus: rendezőnk (miután felfestette világa paramétereit és szabályait, valamint lenyomott egy fantasztikus első órát) amilyen gyorsan csak tud, más vizekre evez, mondhatni új filmbe kezd, amiben megváltozik a cél, a szándék és a perspektíva, a kurvajól induló macska-egér szitu pedig megy a levesbe, és viszi magával a már többször említett tökösséget is. A Looper teljesen más filmként fejeződik be indulásához képest, és ez a húzás rengeteg rendezőnek nem jönne be. Johnsonnak se jön. Filmjének két fele nem mondd ellent, nem oltja ki egymást, sőt, igazából csak egy negyedet fordul az egyik a másikhoz képest - de sajnos nem sikerül átcsusszanni a léc alatt. Történetünk egyik fele se kapja meg a neki járó dicsőséget, hiszen az üldözés gyorsan elévül (onnantól, hogy Joseph "becampel"), az Othomo-klón pedig olyan hirtelen jön és megy, hogy csak felhúzott szemöldökkel lehet rá reagálni (hogy teljesen stílusidegen szentimentalizmusról ne is beszéljek). De talán ezeket még el is nézném, ha ezt a két felet nem egy olyan húsz perces szünet választaná el egymástól, ami erősen ásításra sarkallja az embert.
Keserű szájíz marad hát a Looper után, és nem kevés bánat is: minden benne van, ami kell, olyan első órát vág le, hogy az állam a földön, és olyan színészek virítanak benne, hogy csak na (kivéve Emily Blunt, aki most először az életben mindenféle szempontból lohasztó jelenség). De még se sikerült. Az év legszomorúbb 7/10-e - pedig ez a világ filmje lehetett volna.
De lehet, hogy csak újra kéne néznem.
