Danny Boyle még mindig egy kiszabott rocksztár.
Simon (James McAvoy) sajnálatos módon elfelejti, hova rejtette a gengszterfőnök, Franck (Vincent Cassel) számár ellopott festményt. Az emlékezés, és a rohadt nagy zsozsó érdekében Simon-t terapeutához (Rosario Dawson) küldik, némi hipnózis céljából, és itt kezdődik az igazi játszma...
"No piece of art is worth a human life"
Ha te is ásítottál egy sort a képrablás hallatán, hiszen már majd' minden bűnügyi film e körül forog, és már akkor baromi unalmas volt, mikor még nem forgott minden e körül, akkor megnyugtatlak: Danny Boyle legújabb filmjében Rembrandt művének eltulajdonítása csak egy apró részlet. Nem, egyik kedvenc rendezőm inkább az elme mélyére tesz kirándulást, megidézve az Inception-t és a Trainspotting-ot (ha már az utóbbi írója itt is közreműködött), és visz magával téged is, de úgy, hogy még csak meg se kérdezz előtte - a Trance váratlanul és agresszíven rántja be nézőjét saját, kissé nagyon elborult világába, és nincs az a filmrajongó, aki erre az első pár perc után nemet mondana. Boyle háromszereplős, pokoli sakkjátszmájával biztosítja be a belső minőséget: a McAvoy-Dawson-Cassel közti pszicho-pinpong brutálisan jól dübörög, egy pillanatot se akarsz elveszteni közös játékukból, és nem is ajánlatos - a Trance pörög, nem is akárhogyan, szóval jobban teszed, ha figyelsz, mert a végén még eltévedsz. Viszont Boyle nem könnyíti meg ebbéli dolgodat: a másik oldalról olyan vizuális orgiát rittyent eléd, szinte már kisujjból, amihez még csak hasonlót se láttál, és csak ámulsz, nem is akarsz hinni a szemednek - úgy el lehet merülni ebben a gyönyörben, hogy csak na. A két tényező együttes eredményeképpen ez egy olyan film, amiben szünet váltják egymást a zseniális jelenetek, ami alatt őrült tempóban forgatod a fejed (és közben fülig ér a szád, hogy na, ez film!), és ami gond nélkül megesz téged reggelire. Pofátlanul mesteri.
A Trance-nek egyetlen egy baja van, ez pedig a vége. Boyle beviszi nézőjét az erdő és az elme sűrűjébe, egy csodásan elborult, ámde mégiscsak sötét, és kilátástalan helyre, ami marhajó - de elfelejt kihozni. Olyan ez, mint egy feloldás nélküli terápia, és a katartikus élmény egyszer csak semmibe vész. A túlbonyolítottság nincs rendesen kibogozva, megfelelő végszó híján nem igazán viszel magaddal semmit - csak három ember értelmetlen, ámde pazar kivitelezésű kálváriájának emlékét. Kár, hogy Danny nem fejezi be rendesen a foglalkozást, mert akkor simán pályázhatna az év legjobb filmje címére - így "csak" az élmezőnyben van bérelt helye. 8,5/10.
