Nagyon nem mindegy, hogy miért röhögsz valamin.
A Bangkokban élő Ryan Gosling nem vágyik másra, csak hogy valaki végre levágja a kezét. Ennek érdekében összeakasztja bajszát Mr. Fehérgallérral, a helyi polihisztorral...
"Érzelmileg nem tudsz ezzel megbirkózni"
Természetesen a fenti két mondatocska nem úgy világítja meg a filmet, ahogy azt az alkotók feltételezhetően akarták - bár ebben nem egy ideig nem voltam biztos, hiszen Nicolas Winding Refn legújabb alkotása jócskán elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy milyen szemmel kellene őt néznem. Az Only God Forgives ugyanis rendesen váltogatja váltogatja a műfaji csatornákat: hol egy Lynch-szerű abszurd rémálom, hol egy öncélú mészárlós film, hol pedig az artmozi paródia álarcát ölti magára. Jó lenne tudni, hogy ez szándékos-e, mert ha Refn célja az volt, hogy Ryan Gosling percekig tartó buta bambulásával, Gallér színpadi fellépéseivel, illetve Kristin Scott Thomas megjelenésével/megnyilvánulásaival az úgynevezett művészfilm intézményéből űzzön gúnyt, akkor ez zseniálisan sikerült. Filmje pontosan azaz art-fos, ami miatt a tömegek messziről kerülik a 100 férőhely alatti termeket és a zsebkendőnyi vásznakat. Tökéletesen reprezentálja azt a világot, amiben megáll az idő (és hiába sasolod öt percenként az órádat, nem indul meg), ahol a totális üresség egyenlő a mély tartalommal, és aminek szereplői csinálhatnak bármilyen baromságot, az művészi önkifejezésnek minősül. Refn ezen elemekkel a határon túlra feszíti a húrt, és ha ez tényleg egy paródia lenne, megemelném a kalapom, és isteníteném a fickót.
A baj az, hogy ez nem az - hiába tűnik egészen sokáig úgy, hogy mégis az. Nem, Refn ezt sajnos komolyan gondolja, ezt több ízben is érezteti, innentől pedig nem tudok mit csinálni vele. Persze ettől még az ember ugyanúgy szétröhögheti magát az Only God Forgives-en (egyébként fényes party-film karriert jósolok neki, hiszen hat sör után a haverokkal.... hát az biztos nagyon buli lehet), de az ok nem mindegy. 3/10.
