Pesti Színház, péntek este. 19:05-kor mindenféle figyelmeztetés vagy fényerőcsökkentés nélkül egyszercsak besétál a színpadra Kern András, és 80 percen keresztül beszél. Ugyebár most ő a kellékes, aki előkészíti a színházi kellékeket a másnapi előadásra. Ám meglepetésére a színház tele van, és mindenki - vagyis mi, nézők - őt nézi (az ötlet jó). Zavarban van, nem érti, felhívja Sanyit ("Sanyi, a nézőtéren nézők vannak!" XD ), számonkéri tőlünk, hogy mit keresünk itt... Aztán elkezd mesélni. A színházról. Magáról. Nagy színészekről, nagy előadásokról - alapvetően viccesen.
Ennek a darabnak az a nagy hátránya, hogy önmagához képest hosszú. Egyetlen ember mesél szünet nélkül, és a vége felé a témák érezhetően fogynak. Bevallom, a végén már elkezdtem nem figyelni. Lehet, hogy ezért nem találtam a nagy mondanivalót, és tűnt úgy, hogy nagyon hirtelen fejeződik be az előadás. Bár a valószínűleg csúcspontnak szánt mondat több mint jó, mondhatni nagyon jó, de azért nem zseniális (nem lövöm le a poént, de a "Szeretem-e a színházat?" válasza az). Kern András viszont jól csinálja azt, amit csinál, hiszen leköti a közönséget, megnevetteti nézőket, és azért ez nem kis munka, főleg majd' másfél órán keresztül.
Összességében jó kis darab "A kellékes", bár nem erre fogok csoportos újranézést beszervezni. 6/10, egyszer jó poén.
