Ezt most csak nagyon röviden, mert igazából még ennyit se érdemel.
Mikor a cirkusz két sztárbohóca ugyanabba a nőbe szerelmes, ott elkerülhetetlen a vérontás.
"Az a sorsod, hogy szomorú bohóc legyél"
Ha elmebeteg bohócok harcolnak egymással az artista lány kegyeiért a hetvenes években, az jól hangzik - és filmünk eleinte jó is. A rendező, Alex de la Iglesia profin teremti meg ezt a sötét, szürreális, ugyanakkor mégis szép világot, melyben a burton-i hangulat- és érzelemvilág remekül megfér a tarantino-i erőszakkal. A film működik, beszippant, és az ember már alig várja, hogy végleg elmerüljön ennek az elátkozott szerelemnek a történetében. És akkor hirtelen minden összedől, különösebb ok nélkül. Iglesia a félidő közelében stílust vált: karaktereit antipatikussá teszi, az érzelmeket megmérgezi, és ami addig szeretnivalóan groteszk volt, az hirtelen kellemetlen rémálommá válik. Hirtelen egy B-slasher moziban találjuk magunkat, aminél még a Machete is jobb volt - a film fokozatosan elhal, és ezt rossz nézni. Logikátlan és öncélú gyilkolászássá válik az egykoron szép alaptörténet, amely a végére annyira elfárad, hogy a semmibe durrogtatja az amúgy is gyenge húzásait. Iglesia eléri, hogy ritka jól induló filmje simán az év egyik legrosszabb alkotásává váljon, ami előtt a néző csak széttárt karokkal tud állni: mi a rák volt ez? 3/10 - soha többé, Carolina Bang ide vagy oda.
