Let the sky fall.
James Bond (Daniel Craig) megkapja a lehetőséget a visszavonulásra, hiszen egy sikertelen akció révén halottnak nyilvánítják. Ám a becsület hazahúzza, hiszen valaki magát az ügynökséget támadja meg, és hősünk anya-pótléka is közvetlen veszélybe kerül... de mi az a Skyfall?
"Skyfall?"
Az utóbbi tíz évben James Bondot régi formájában teljesen nyugdíjba küldték, aztán a kor igényeihez szabva feltámasztották, majd az utóbbi lépést rosszul továbbgondolva ismét a szakadék felé rúgták. Ha az elmúlt évtizednek ebből az "egy rossz - egy jó" menetrendjéből indulunk ki, akkor a legújabb dobásnak (ami nem mellékesen a franchise ötvenedik évfordulójának fő eseménye) minimum jónak kell lennie. A széria és a Sony fejesei semmit se bíztak a véletlenre, ám a szerencse is közbejátszott (az MGM hacacáré miatt egyre csak tolódott a forgatás, és ezzel arányosan javult a forgatókönyv) abban, hogy a Skyfall minden esélyt megkapjon arra, hogy nemcsak jó, hanem piszok jó is legyen.
Az érdeklődés valahol Sam Mendes nevének felbukkanásánál ugrott egy nagyot. Ez a fickó, aki sorra rendezi a hihetetlen jó filmeket (American Beauty, Revolutionary Road, stb. - valamint színházi rendezőnek se utolsó) eléggé kilóg az eddig direktorok sorából, hiszen ő inkább a karakterközpontú drámáiról híres, nem pedig nem létező akciófilmjeiről. Mikor ő bekerült a képbe, még a Bond-immunis filmrajongók is felkapták a fejüket, hiszen egy igazi mozgóképes egyéniség veszi szárnyai alá a 007-est. A további hírek (Javier Bardem és Ralph Fiennes leszerződtetése) és a sorra érkező faszányos előzetesek pedig egytől egyig azt sugallták, hogy ez tényleg baromi jó lesz. Ráadásul Mendes az utolsó pillanatban még azt is világgá kürtölte, hogy inspirációért egyenesen Nolan Sötét lovagjához fordult - ekkor már teljesen a tető fokára hágott minden.
A Skyfall megtekintése után egyből az üthet szöget az ember fejébe, hogy az említett Batmanes nyilatkozatot mi is ihlette: a marketing végső lökéseként, vagy a plágium kivédése érdekében hagyta-e el ez a mondat a rendező száját? Ugyanis Mendes nem ihletet merít a Dark Knight (Rises) -ból , hanem egy az egyben lenyúlja azt. Kiöregedő főhős becsületből visszatér a csatára? Csekk. Hazatér és leás a lelke mélyére, hogy aztán felemelkedjen? Csekk. Bohócnak tűnő, de csodálatos anarchiát előidézni képes, hiperintelligens gonosz, aki nem is különbözik annyira hősünktől? Csekk. Szándékos elfogatás a film közepén, aztán bravúros szökés? Csekk. És a sor folytatódik, legyen szó akár konkrétumokról, akár hangulati elemekről - szinte csak a szárnysuhogás-effekt hiányzik a Columbia logó alól.
De bánjuk mi ezt?
Nem.
Ugyanis ha már az ember valahonnan nyúlni akar, akkor az újkori bőregérnél jobb forrást aligha talál. Mendes remekül szedi ki Nolan víziójának legjavát, és fordítja le azt Bond nyelvére: karakter, belső vívódás, nemezishez való viszony, és realista, gyönyörűen sötét stílus - ezek jellemzik a Skyfall-t, ami ezzel messze kiemelkedik sorozatbeli társai közül. Az évtizedek óta megszokott akció-kaland helyett most thrillert kapunk, ami lassan, de elegánsan folydogál előre (azért vannak fejet tépő akciók, nyugi), figyel minden részletre, és perce pontosan megvan tervezve - hogy amikor meglátod a cím eredetét, tökéletes legyen a hatás. Így is lehet James Bondhoz nyúlni, mélységet adni karakterének, túlmutatni a bunyókon és a csajozáson (Bond-lányok a margóról is ki vannak szorítva), lemenni az alapokhoz, nézegetni az emberi kapcsolatokat, átéreztetni a dühöt, az értelmetlenséget, a korral való szembenézést. És ha már itt tartunk: külön elismerést édemel a film egyik legnagyobb húzása, miszerint Bond se a régi már, teste nem húszéves, és ennek érzi is a hátrányait. A másik legnagyobb húzás természetesen Javier Bardem, aki nemcsak a széria, de az utóbbi idők filmtermésének legjobb gonosza, közvetlen Joker és Bane mellett.
A Skyfall egy nagyszerű film lett, ami úgy képes a sorozatnak új lökést, új távlatokat adni, hogy igazából visszafelé megy az időben: a Bourne-stílus elfelejtve, a tempó félgőzre tekerve, és 2012 rohanása helyett inkább a hetvenes évekre hajaz a dolog, tudod, amikor még a sztori számított. És ha ez nem lenne elég, Mendes amellett, hogy tökélyre viszi saját Bond-képét (bár kihagyta a két kedvenc felvételemet a trailerből), még a jeles évfordulóról se feledkezik el: belefér jópár kikacsintás, belső poén, régi figurák újraalkotása. Szomorú csak azért vagyok, mert innen legközelebb valószínűleg már csak lefelé megyünk. De a Skyfall azért Skyfall marad. 9/10.
