Ilyen az, amikor egy film magától is működik.
Mikor a Weston család feje elhalálozik, a tagok (Meryl Streep-el az élen) összegyűlnek a temetésre és torra - ám természetüknél fogva ebből nem sülhet ki más, mint egy verbális vérfürdő.
"Fuck love"
Nincs mit szépíteni: a család intézményét már egy jó ideje megette a fene. A klasszikus modellt (papa, mama, gyerekek, egy fedél alatt) mára leginkább már csak reklámokban lehet látni, egymást pedig csak nagyobb, vagy még inkább csak egy nagy ünnepen, amihez igazából senkinek sincs kedve, sőt. Szülők a párjaikat, gyerekek a nem hivatalos mostoháikat cserélgetik, a több generációs nagy összetartás és szeretet pedig csak a nagymama ebédlőasztalára korlátozódik, ahol aztán 80%-os eséllyel lesz valamilyen vita. Természetesen tisztelet (és hatalmas elismerés) a kivételnek, akik összetehetik a kezüket, ha a fentiek rájuk nem vonatkoznak - mert a taglalt tényállás bizony egyre inkább terjed, csak nem illik tudomást venni róla.
Ha nálunk már nem is, egy óceánnal arrébb még mindig sokat jelent a família szentsége - annak ellenére, hogy a problémák megvannak, csak jól letakarják őket - , így örvendetes, ha egyes alkotók veszik a bátorságot, és kimondják, hogy a "rendszer" bizony nem működik. Ilyen például Tracy Letts, aki saját színpadi művéből írta filmünk forgatókönyvét, méghozzá rendkívül ötletesen, lényegretörően és kegyetlenül. A poén az, hogy az Osage County, ha mindent lehámozunk róla, akkor nem több egy rossz szappanoperánál, Letts viszont olyan erős karakterekkel és dialógokkal tölti meg ezt az alapot, vagy valami szájtátósan különleges keveredik belőle. Nem átallja Westonék otthonát (sőt, egész összejövetelét) és hatalmas, süllyedő hajóként ábrázolni, ahonnan mindenki csak menekül (nem is mindegy, hogy milyen sorrendben), míg végül csak a főpatkány marad. A kritika, amit két órán át megfogalmaz, iszonyat kemény és húsbavágó, még úgy is, hogy azért bőven van min röhögni.
És ahogy ezt a jelenlévők előadják, az külön dicsőségfalat igényel. Meryl Streep valami félelmeteset alakít, tehetsége legjavát adva szinte újradefiniálja mesterségét - minden szobrot nekiadni most azonnal (bocs, Cate), Nem ilyen volumenüeket, de Julia Roberts is érdemel pár jó szót, mert ha nem is egyenlő, de mindenképpen méltó ellenfele Streep-nek az anya-lánya háborúban. A többiek, bár csak statiszták, szintén remekül teszik a dolgokat, de természetesen Benedict Cumberbatch még ilyen nyúlfarknyi idővel is képes kiemelkedni a tömegből. Szóval ha igazi színészi játékot akarsz látni, akkor ez mindenképpen a te filmed.
Szokták mondani, hogy egy jó könyvet marha nehéz elrontani, és rendezésében nincs is sok munka. John Wells (aki leginkább csak Shameless és Vészhelyzet részeket dirigált eddig) nem is áll az anyag útjába, csak hagyja, hogy tökéletes színészei tökéletesen felmondják a tökéletes szöveget, ő a végén majd összerakja. Érthető hát, hogy mozi helyett inkább színházi érzésünk lesz: filmünk egy ottani, egyéni látásmódtól mentes közvetítésre hajaz a legjobban, és ez bizony nem jó. Mert bár roppant fontos dolgokról beszél szinte zseniálisan, az Osage County-nak, mint filmnek valahogy mégsincs karaktere, és valószínűleg ide vezethető vissza, hogy néha biza marha hosszúnak tűnik ez a dögmeleg pár nap. Az pedig, hogy Wells nem éppen a legalkalmasabb a feladatra, ott nyilvánul meg, hogy sorra hagyja elúszni a tökéletes záróképeket, hogy aztán az egyik legsemmilyenebb mellett tegye le a voksát.
Nagy mázli hát, hogy rajta kívül mindenki 100%-os teljesítményt nyújt kamerán innen és túl. Ez nem csak, hogy elviszi a filmet a hátán, hanem még a hazavihető (és a következő családi röffenésnél valószínűleg felmerengő) kis morális csomagot is át tudja adni a nagyérdeműnek. Egy jobb rendezővel egy mestermű lehetne - nagyon nagy kár, hogy nem az. 7,5/10.
