Részekből egészet - íme egy kis artmozi turmix.
Fioravante (John Turturro) és öreg barátja (Woody Allen) elhatározzák, hogy előbbi adottságait kihasználva beszállnak a selyemfiú-bizniszbe. Minden remekül is megy, amíg be nem kopogtat a szerelem...
"If you're a pimp, you've gotta have a name"
John Turturro-val, mint rendezővel most találkoztam először (pedig, ha nem is olyan gyakran, de szokott kamera mögé is állni), és eleinte féltem is egy kicsit, hogy csak valaminek a másolatát fogom látni tőle. A Fading Gigolo ugyanis simán lehetne egy Woody film (téma, abszurditás, környék, közösség, zene, szerelem, nők, és maga Woody), de szerencsére ezt csak akkor érezni, mikor a mester ellopja a show-t a szómenéseivel. Nem, Turturro nem kopíroz, sokkal inkább vegyít: a felsorolt alapokat régi cimborái, a Coen tesók jegyeivel házasítja, úgymint a hangulat, a fanyar humor, illetve maguk a karakterek. Öröm egy ilyen kísérlettel szembesülni, azzal a harmóniával pedig pláne, amivé az egész végül összeáll: nem fél-Allen, fél-Coen mozit kapunk, hanem egy egész Turturro-t, és ez jó.
Így talán még jobban sajnálom, hogy a míves, és egységes stílus mögé sajnos nem került egy működő cselekmény. Rendezőnk nagyon sokat markol, de vajmi keveset fog. Rengeteg karakter, még több esemény, a lényeg, vagyis hősünk maga fokozatosan elhalványul - igaz, soha nem is volt érdekfeszítő, hiszen a macsós nyugalom és hallgatás bár sokat sejtet, láthatóan keveset takar. Ez valahol az egész filmre igaz: nagyon vicces, kedves és szórakoztató, melankolikus komédia mivolta még érdekes is - viszont oka van annak, hogy a moziterem után száz méterre már ki is repült a fejedből. De amíg tart, addig élvezetes, én pedig szurkolok Turturronak, próbálkozzon csak még - van hangja, van stílusa, és ha legközelebb összeszedi mondandóját, akkor valami igazán nagyot is letehet az asztalra. 6,5/10.
