Ez odaégett.
Carl (Joe Favreau), a szuperséf egy este jól beégeti magát ország-világ előtt, így kénytelen pályát módosítani: a város egyik legmenőbb étterméről egy büfékocsira vált. Ám mint kiderül, ez nem is olyan rossz ötlet...
"Don't thank me until you see it."
Újabb alátámasztást nyert, hogy Jon Favreau rendezői karrierjében az első Iron Man egy szerencsés véletlen volt, hiszen az az előtti (Elf, Zathura) és az utáni (Iron Man 2, Cowboys And Aliens) munkái egytől egyig sántítanak, és nem tükröznek különösebb direktori nagyságot. Most a Chef is beáll a sorba, pedig alapvetően nem lenne ez veszett ügy. Életigenlő feel-good mozi sok kajával, utazással, rendbejövő kapcsolatokkal és önmegtalálással/megvalósítással, valamint egy kis promóval az online-marketing előnyeiről. Igen ám, de Favreau egyrészt nem tudja eldönteni, hogy ezek közül mire is feküdjön rá igazán, így válnak az egyes elemek vagy unalmassá, vagy felületessé, vagy satöbbi (azt a kölyköt jobban szájbarágni nem is lehetett volna), másrészt valami rejtélyes okból kifolyólag filmje képi világa kapcsán totál mellélő, és ezt az elvileg szeretetteljes sztorit fincher-i melankóliával festi meg, és ezután próbáljak én jókedvű lenni, vagy ráizgulni a kulináris élvezetekre. A Chef nem is tudom mióta az első olyan főzős film, amitől egyáltalán nem lettem éhes, sőt, és állítom, hogy lehangoltabban jöttem ki, mint ahogy bementem. Favreau túl sokat akart fogni egy rossz kézzel, s ugyan a végeredmény annyira nem volt vészes, és megvoltak a maga pillanati, azért szívesen visszaküldtem volna. 5/10. És még Scarlett is lelépett öt perc után.
