Megnyugtató a tudat, hogy Stephanie Meyer már elérte a mélypontot.
Anastasia, a szürke kis egyetemista egy nap szembekerül a milliárdos szépfiúval, Mr. Grey-el, akinek azonnal megtetszik a lány, és be is indítja a hódítási gépezetet. Hősnőnknek persze tetszik a dolog, ám az idő előrehaladtával egyre több beteg dolog derül ki az álompasiról.
"Sose tennék olyat, amit fizikailag nem bírnál ki" - baszki, ez a szerelem!
Történt pár éve, hogy egy Snowqueen's Icedragon nevű felhasználó (a későbbi E.L. James) írt egy tvájlájt fan fiction sztorit egy rajongói oldalra. Később ezt eltávolította onnan, átírta, kibővítette, s az új verzió 2011-ben már a könyvespolcokon virított - így született meg a Fifty Shades Of Grey, ami rövid úton hatalmas siker lett, amiért nők millió rajonganak, s aminek szereplőit eredetileg úgy hívták, hogy Bella Swan és Edward Cullen (és ez nem vicc, olyannyira, hogy mint kiderült, teljes párbeszédek is át lettek mentve egyik műből a másikba). Mikor ezt az információt megismertem, úgy döntöttem, végleg lemondok az emberiségről, azon belül is a női nemről, s a feminizmust, mint olyat elkönyvelem valami városi legendának.
Pedig már kezdtem azt hinni, hogy anno erősen túllihegtem a tvájlájt káros, mit káros, romboló hatásait, de tévedtem. Mert mint az ábra is mutatja, sikerült ugyanazt a szart kétszer is eladni - Stephanie Meyer öröksége immáron önálló életet él, leszármazottja révén már két generációt is hülyít (a Fifty olvasótábora inkább "érettebbekből" áll), és ki tudja, mik fognak még kinőni belőle. Persze bevallom, van abban valami szépség, egy gyönyörű irónia, hogy korunk hímsoviniszta kiáltványait nők írják és nők rajonganak értük, milliós példányszámot és mozibevételeket generálva az irodalom és filmművészet eme torzszülötteinek. A helyzet több, mit elkeserítő, s néha igazán örülnék, ha lenne valahol egy ajtó, "kijárat" felirattal.
Ugyanakkor van ennek pozitív oldala is, mert mely filmkritikus nem örül egy ilyen előtörténettel rendelkező film közeledtének. A tudat, hogy hamarosan vérbe lehet mártani a tollakat, hogy valamit rugdosni lehet, és végre újra ki lehet engedni a gőzt, igazán pezsdítő érzés, sőt, már-már várakozási alapul szolgál. Én is felkészültem, kész mondatokkal és elméletekkel ültem be a moziba, melyek a játékidő 99%-a alatt meg is állták a helyüket - ám a várva-várt katarzis végül elmaradt.
De az addig bejárt út így is több volt, mint élmény. Sőt, még megvilágosodás is ért. Mióta az eszemet tudom, azt hittem, hogy a nők szeretetre vágynak, megértésre, gondoskodásra, romantikára, hogy meghallgassák, elismerjék, és persze szeressék őket, méghozzá önmagukért. E.L. James írónő és a Grey fiúk viszont közölték velem, hogy én hülye vagyok. Az ő világukban, melynek tanai egyre többeket kebeleznek be, nem baj, ha valaki belül tök üres, hisz amíg menő öltöny van rajta, és ki van tömve pénzzel, addig a nők, akik valójában csak oktalan kényeztetésre, sok szexre, anyagi juttatásokra, alárendelt szerepre, fényűző életre, alkalmasint fizikai erőszakra vágynak, imádni fogják az illetőt, s dalolva adják fel érte szabadságukat, büszkeségüket, meg úgy általában önmagukat is.
Ezt a tanmesét, vagy ha úgy tetszik, párkapcsolati felvilágosítást pedig egy olyan film képében kaptam meg, melynek nincs története, csak egy folyamatosan ismétlődő dialógja (írd alá a szerződést, arról, hogy a rabszolgám vagy - jó, majd aláírom - tessék, itt egy laptop, írd alá - jó, majd aláírom - itt egy kocsi, írd már alá - jó, majd aláírom - itt egy lakás, írd már alá azt a szart - jó, majd aláírom), mely két, karakternek csúfolt, üres váza között történik, akiknek egy értelmes mondat se hagyja el a száját (mondjuk ezeken legalább jókat lehet röhögni), és akik olyan vadul szexelnek, hogy az egyrészt kábé annyira szexi, mint egy barkácsbolt, másrészt annyira durva, hogy cenzúrázott szoftpornóként is megbukna. Ez a kombó, vagyis a mérhetetlen unalom és a rothadó beltartalom megtette hatását, s tényleg, úgy igazán utálni tudtam a Fifty Shades Of Greyt.
Aztán az utolsó percekben jött a meglepetés, s két dolog kezdett kirajzolódni: Meyer munkásságánál valószínűleg nincs lejjebb, szóval az abszolút mélypontot már elértük, illetve lehet, hogy Jamesben pislákol az értelem szikrája. Hiszed vagy sem, az ő hősnőjének, ha csak alig észrevehetően is, de van agya, és bár óriási fáziskéséssel, de felismeri az őt körbevevő mocskot, és ami a lényeg, tesz ellene valamit. Az, hogy Anastasia Steele belekapaszkodik amúgy is vékony önbecsülésének utolsó megmaradt morzsájába, és azt már nem adja, váratlan, viszont örvendetes fordulat - és az addig látottakat is más perspektívába helyezi. Ez az igénytelen förtelem talán arra akart példa lenni, hogy mit ne csinálj, és kicsapongások ide vagy oda (hiszen mindenkinek van egy rosszfiú korszaka), a nők mégiscsak arra vágynak, amit én eredetileg gondoltam. Ez az elképzelés, ha valóban így van, dicséretes, és filmünk általa legalább egy pozitívummal rendelkezik. 3/10.
Bár a folytatások meglétének puszta ténye is valószínűsíti azt, hogy ezt villámgyorsan dobhatjuk majd a szemétbe.
