Már megint az ész meg a szív...
Casey (Britt Robertson), az örök optimista tinilány egy nap egy dísztű segítségével bepillantást nyer egy másik világba. A dolog természetesen nem hagyja nyugodni, így elindul, hogy többet tudjon meg arról, hogy mi a fittyfene is az, amit látott. Idővel ebben segítségére lesz Frank (George Clooney), a kiégett feltaláló, s így már együtt menetelnek Tomorrowland felé...
"Rossz farkast táplálunk"
Lehet-e valami túlságosan is ambiciózus? A Tomorrowlandet elnézve nem - az viszont előfordulhat, hogy az út közben feltűnő korlátok csúnyán szétbarmolják a nagyra törő terveket. Brad Bird és Damon Lindelof gyermekével is ez történt: oly hatalmasra tervezték, s annyi, fontos feladatot tettek a hátára, hogy szegény abba belerokkant.
Számomra az év legjobban várt filmje volt, így nagyon fáj leírnom, hogy a Tomorrowland bizony atomjaira van szétesve, már ami a felszínt illeti. A hihetetlenül jó felütés, és a még parádésabb folytatás alatt a rejtélyek és kérdések egyre csak gyűlnek és gyűlnek, és az ember alig várja, hogy felfedezze a válaszokat - ám ez az idő nem jön el. Nagyjából George Clooney feltűnésével egy időben a mű alól lassan, de biztosan kezd kicsúszni a talaj, s a játékidő végére egy kihasználatlan ötletdoboz, vagy hogy csúnyán fogalmazzak, egy büdös nagy káosz lesz az egészből. A kirakó egésze (most akkor mi is ez a Tomorrowland?) éppen olyan zagyva, mint apró részletei (most akkor éppen mi is történik, meg miért vagyunk ott, ahol, meg mik azok a vigyorgó robotok, és milyen tachyonok?), pedig íróink aztán mindent bevetnek, ami izgalomra adhat okot. Eltitkolt világ, múltbéli konspiráció, világmegmentés, időzavar, dimenziókapuk, satöbbi, satöbbi - de mindezek olyan koncentráltan, olyan sebességgel jönnek, hogy felfogni sincs idő őket, nem hogy még a jelentőségüket is felfogni. Bird és Lindelof akkorát markol, mint még talán soha senki, s ez tiszteletre méltó - ám annyi minden se csúszott ki még senki kezéből, mint az övékből.
S mégis, nem tudom nem szeretni ezt a filmet.
Ugyanis a Tomorrowland (mely ilyen szempontból a Chappie testvére is lehetne), bár fokozatosan elvérzik a gyakorlati síkon, a szellemisége, a szíve, a lelke, vagyis minden, ami igazán számít, az konstans gyönyörű, és abszolút működőképes. Egyszerre testesíti meg elképesztően kreatív módon az álmodozás intézményét, és zeng csodálatos dicshimnuszt arról és az optimizmusról. Egy olyan világképet fest meg, amire a mai világnak mindennél jobban szüksége lenne - mindezt egy humoros, bájos, és elképesztő kalandba csomagolva, Bird imádnivaló stílusával. Az alkotók szándéka tehát nem kisebb, mint tényleg egy kicsit jobbá tenni a világot, másokat is ösztönözni erre, hiszen begubózott mélabúval nem fogunk előre jutni. A gondolat felemelő, mint ahogy a film is az - feltéve, ha az ember el bírja engedni a másik oldalt.
Test és szellem viaskodik hát ebben a műben. A legyönyörűbb, legtisztább dolgok próbálnak életképesek maradni egy gnóm testben. Hogy végül melyik kerül ki győztesen, az már a nézőtől függ, akinek vagy nagyon fog tetszeni minden hibájával együtt ez az utazás, vagy nagyon nem. De hogy ne vesztegesd feleslegesen az idődet, javaslom, válaszold meg magadban a következő kérdést, s csak ezután indulj a mozi pénztára felé: képes lennél-e szeretni egy robotlányt? 8/10.
