Elbírna súlyának többszörösét, de inkább szabadon játszik.
Scott Lang (Paul Rudd), a börtönviselt, aranyszívű tolvaj egy nap lehetőséget kap arra, hogy tiszta lappal indulhasson, s így része lehessen kislánya életének. Az ajánlatot nem kisebb embertől, mint az egykori szuperhőstől, Hank Pymtől (Michael Douglas), vagyis a Hangyától kapja, aki arra kéri, hogy lépjen a helyébe, és vigye tovább küldetését.
"Szerintem hívnunk kéne a Bosszúállókat"
Iron Man 3, Thor: The Dark World, Captain America: The Winter Soldier, Guardians Of The Galaxy, Avengers: Age Of Ultron, Ant-Man. Bár hihetetlenül gyenge, biztonsági játékot játszó, önparódiát megcélzó körnek indult, a Marvel moziverzum második fázisa a végére azért szépen felfejlődött, s nem csak hangvételét, de a tökét is újra megtalálta. Minden hibájuk ellenére (már amelyiknek van) mind a Cap 2, mind a Guardians, s meglepő módon az Ultron is bevállalós és/vagy ambiciózus mozi volt, ami nem ijedt meg a saját árnyékától. S ebből a sorból a záróbuli (vagy afterparty) Ant-Man se lóg ki, sőt - a fene se hitte volna, de az MCU legjobbjai közé fut be.
Pedig ha valahol, hát itt megértettem és meg is bocsátottam volna a fent említett játékot - tudvalevő a stúdió talán leghányattatottabb sorsú darabjáról van szó, ráadásul úgy, hogy ő az egyik legmerészebb is. Eredetileg Edgar Wright szerelemgyermeke ez a project, melyet gazdája pont a forgatás kezdete előtt hagyott ott (kreatív nézeteltérésekre hivatkozva, értsd: a Marvel nagyon rátelepedhetett az egészre), s ezek után septiben kellett átírni, na meg egy új, beugró rendezőnek átadni - miközben a premierdátumot nem változhatott. Nem lettem volna az új direktor, Peyton Reed helyében, ám ő láthatóan nagy örömmel volt ott: kész csoda, de az Ant-Man nem csak egy működő és korrekt film, de egy hihetetlen energiával feltöltött, s némi szívvel-lélekkel is bíró, hatalmas nagy (haha) fun, s ha létezik olyan, hogy örömzene, akkor erre simán rámondom azt, hogy örömfilm.
Terrortámadások, csillagközi romboldák, politikai szarkeverések, űrkalandok, városreptetések - valahogy így fest a Phase 2 bandája. És erre jön a valaha volt legkisebb hős, és van pofája egy szimpla betöréssel, mint fő eseménnyel előállni. Az, hogy Marvelék ezt meglépték, nem csak üdítő, de tökéletes helyzetfelismerésre is vall: egyrészt Scott Langre első ízben hülyeség is lenne egy nagyobb kalandot bízni, másrészt remekül lövik be ezzel az egész hangulatot. Ha nem is a legjobb vagy legnagyobb, de mindenképpen a legemberibb és egyik legszerethetőbb darabaja az Ant-Man a családnak. Visszafogottsága, mely nem csak a tényleges méretekre és a történet súlyára vonatkozik, abszolút meghálálja magát, és olyan lazaságnak, felszabadultságnak ad teret, amivel megnyeri a meccset. Ennek a filmnek minden jól áll, ami rajta van, a számtalan poéntól kezdve az őrült akciókig és "eszedbe nem jutna" helyszínekig, nem is beszélve Paul Ruddról, aki annyira jó, hogy remélem, minél több MCU darabban megfordul, mert öröm nézni ebben a szerepben.
Természetesen a tökélytől messze vagyunk: a sztori lényegében ezerszer látott és nagyon kiszámítható, gonosz fronton már megint le vagyunk eresztve... és basszus, nem tudok harmadikat mondani. Rém egyszerű, de pont ezért nagyszerű kis mozi az Ant-Man, ami csak egy dologra vállalkozik, de azt maradéktalanul betartja: minőségi, és örömteli szórakozást nyújt. 7,5/10. Szűk két éve nem hittem volna, hogy ennyire várni fogom a harmadik fázist.