Túlságosan tökéletes.
Mikor Mark Whatney-t (Matt Damon) űrhajós társai egy szerencsétlen véletlen folytán a Marson '"felejtik", hősünkre igazi túlélőshow vár: életben kell maradnia egy olyan bolygón, amin nincs élet. Szerencsére idővel a Földön is rájönnek, hogy még él, és hirtelen az egész emberiség azon lesz, hogy segítséget nyújtson neki - 140 millió mérföldről.
"Hadd legyek Vasember!"
Ridley Scott korunk egyik legnagyobb rendezője, ezt kár tagadni - akárcsak azt, hogy mesterművek ide vagy oda, a fickó, akárcsak az újkori Woody Allen, eléggé kiszámíthatatlan, ha minőségről van szó. SZTK keretes kollégájával ellentétben pedig még az "egy sima, egy fordított - többnyire" mintát se lehet ráhúzni: Scott esetében csak a moziban derül ki, hogy éppen milyen csillagzat alatt alkotott. Emellett azt is be kell látni, hogy a majd' nyolcvan éves brit legenda karrierje leghosszabb 'rossz csillagzatú' időszakát tudhatja maga mögött - lehet vitába szállni a Prometheus kapcsán, de én amondó vagyok, hogy Ridley 2007, vagyis az American Gangster, azaz hat (!) film óta nem tett le (igazán) jó munkát az asztalra. De hála az égnek itt van nekünk a Martian, ami ugyan még mindig nem tökéletes, de már erősen szemez eme jelzővel, szóval az irány vitathatatlanul megvan.
Illetve miket is beszélek? A Martian egy tökéletes film. Akármelyik aspektusára is irányítjuk tekintetünket, kitűnően helytáll. Cselekménye a limitált mozgástér ellenére is lebilincselő, stílusa annyira laza és szerethető (az a soundtrack!), hogy elrepül a 140 percnyi játékidő, Scott pedig olyan hibátlanul egyensúlyoz a poénok és a dráma között, hogy az már pofátlan. Mert igen, alapszituációjának fityiszt mutatva filmünk marha vicces, a legjobb értelembe véve, de ha belegondolsz, egy ilyen nonszensz helyzetet még Matt Damon se tudna humorérzék nélkül végigvinni. Aki mellesleg remekel, játéka (ha ez még egyáltalán annak nevezhető) elképesztően természetes, minden egyes apró gesztusával egyre több és több életet tölt karakterébe, akit így lehetetlen már öt perc után nem imádni, ráadásul úgy, hogy igazából soha nem tudunk meg róla semmit. De a mellékszereplők népes hadát (Daniels, Chastain, Pena, Wiig, Ejiofor... soroljam még?) se kell félteni, szerepeiket kifogástalanul hozzák, aminek eredménye nem más, mint az utóbbi idők egy legjobb színészcsapata. S nem véletlenül mondok gárda helyett csapatot: Scott víziójának lényege ugyanis az emberi nagyszerűség és leleményesség előtt való tisztelgés, a csapatmunka dicshimnusza, hogy ebben az elcseszett fajban igenis mérhetetlen értékek rejtőznek. Jó nézni a humánumot, ami áthatja a Martian egészét. És tudod, mit jó még nézni? Azt az elképesztő látványvilágot! Legyen az NASA központ, űrhajó, vagy maga a vörös bolygó, ez a film annyira, de annyira gyönyörű, hogy a szemed képtelen betelni vele. Élő és hihető az egész, egy pillanatra se jut eszedbe, hogy trükköt látsz, még full CG felvételek közben sem. Süt a kőkemény profizmus az egészről, de hát az alap, hiszen Ridely-ről beszélünk.
És ez most nagyon furán hangzik majd, de ez az egyetlen bajom is egésszel. Többször írtam már, hogy őszintén csodálom Scott filmeken átívelő profizmusát, de ez az ember és művei számomra mindig annyira hidegek - a precizitás valahogy kiöli a személyiséget. Mint mondtam, a Martian egy tökéletes film - ám patikamérlegen kimért szinten. Minden másodperc, apró mozdulat és érzelem Lego kocka módjára van beillesztve a nagy egészbe, s ettől valahogy nagyon steril és gépies a szerkezet, mely az embert hivatott megénekelni. De valószínű, hogy csak szőrszálat hasogatok, s az év egyik legjobb, legeredetibb és legintenzívebb filmje egyszerűen csak túl jó volt nekem. 8,5/10.
