HELSINGBLOG

Két nap híján hét év után eljött az elkerülhetetlen - hisz tudjuk, hogy minden, aminek kezdete van, véget is ér. A mai napon ez az oldal bezárul, én pedig elhagyom a bloggerek világát.

Farewell my friends.

2009 január nyolcadika egy roppant semmilyen, egyenesen unalmas nap volt. Aznap délután négykor hirtelen ötlettől vezérelve leültem akkori laptopom elé (jujj, hol van már szegény...), felregisztráltam a blog.hu-ra, és elkezdtem írni. Természetesen ennek, mint az ilyen akciók többségének, egy lány volt az oka, esetemben a róla való figyelemelterelés volt az elsődleges cél. De azért az is vonzott, hogy kikiáltsam véleményemet a nagyvilágba, leginkább filmekkel kapcsolatban, mert máshoz még annyira se értek. Nem hittem volna, hogy kihúzom idáig, s voltak olyan szakaszok, mikor nem hittem, hogy valaha abba fogom hagyni. 

Visszagondolva szinte hihetetlen, hogy ez idő alatt mennyi minden történt, mennyi mindent éltem, éltünk itt át. Hype-al meg mindennel együtt átment rajtunk három Nolan, három Fincher és három Transformers mozi. Láttuk Batman legendájának végét, Pókember új kezdetét (s ugyanazzal a lendülettel rögtön a végét is), a Marvel univerzumépítését, és a DC erre vonatkozó irigységét. Megéltük az éhezők teljes viadalát, a Pixar hullámvasutazását, Középfölde kizsákmányolását, az Illumination nulláról induló világhódítását. Előttünk lett sztár J.J. Abrams, Michael Fassbender és Benedict Cumberbatch, s a szemünk láttára nőtt fel Saoirse, Mia és JLaw. Olyan filmes megváltásokat vártunk tűkön ülve (nem egyszer aztán hiába), mint az Inception, a Prometheus és persze a Star Wars, és olyan váratlan klasszikusok tepertek le lesből, mint a Drive, a Shame vagy a Super 8 (2011 elég király volt). És olyan elképzelhetetlen dolgok történtek, mint hogy Neill Blomkamp és Jason Reitman kinyírta saját karrierjét, Guillermo del Toro csak két filmet pakolt le ez idő alatt; vagy hogy Philip itt hagyott minket. És még órákig sorolhatnám.

Mint ahogy azt is, hogy mennyi mindent tartogat a jövő. Hogy hogyan alakul a Star Wars világa, mi lesz Optimuszékkal, mi vár ránk a Végtelen Háborúk után, milyen lesz a Blade Runner 2, vagy hogy Trier barátom milyen egetverő faszságokkal fog még előállni. Csodás és izgalmas dolgok állnak előttünk, amikben csak az a szomorú (hogy őbáróságát idézzem), hogy én nem fogok róluk beszámolni nektek. Mert elfáradtam - de az ilyesmi előfordul.

De a búcsú azért nem teljes. Egyrészt soha ne mondd, hogy soha ugyebár, másrészt az oldal maga itt marad, ha bármikor vissza akarna nézni valaki bármit (meg hát az egóm még nem engedi, hogy hét évet csak úgy kitöröljek), harmadrészt a Facebook-szekció tovább fog élni, ahol, ha csak egy mondat erejéig is, de láthatjátok majd véleményeimet a filmekről, trailerekről, hírekről. Szóval az a 41 lájkolóm nem szabadul tőlem.

Hét év, kábé 700 kritika, 474 trailer, 209 hír, 44 BD/DVD teszt, 144 trailer-, 22 szarfilm-, 19 mozi-, 17 mozin kívüli pack, természetesen hét darab éves leltár, és még ezernyi dolog áll mögöttünk. Minden olvasómnak köszönöm a figyelmet, remélem néha tudtam nekik valamit adni.

Nagyon sok jó filmet kívánok mindenkinek.
Sziasztok.
Ádám

Elérkezett a leltár utolsó állomása, szóval jöjjön a finálé: íme 2015 tíz (szerintem) legjobb filmje. Az összesen hetvenkilenc versenyzőből huszonnyolcan érték el az induláshoz szükséges 8/10-es értékelést, közülük kerülnek ki a legnagyobbak. A szortírozás most szokatlanul nehéz volt - nézzük, mi lett a vége!

10: Macbeth

Justin Kurzel fogta William Shakespeare ezerszer feldolgozott királydrámáját, s összehozta az ezeregyediket, ami valószínűleg a valaha volt legjobb is egyben. Ahelyett, hogy a mű egy bizonyos aspektusát járta volna körül, inkább maximálisan kiaknázott belőle minden lehetőséget, apró darabokra robbantva, majd újra összerakva azt. Vizuális orgiába ültette tanulmányát az őrület természetéről, ami lesokkolta a közönséget, majd szépen belemászott annak agyába, hogy megülje azt. Mindehhez Michael Fassbender élete talán legjobb alakításával járult hozzá. 

9: Én, Earl, és a csaj, aki meg fog halni - Me And Earl And The Dying Girl

Rachel meg fog halni, de Alfonso Gomez-Rejnon elhatározta, hogy ez az év feel-good mozijában fog megtörténni. Filmjében tökéletes harmóniában állt egymással dráma és komédia, lelkizés és röhögés, realitás és szürrealitás. Greg és a haldokló csaj kényszerű ismerkedésből induló, majd valódi szeretetté váló kapcsolata, s így felfedezett igazságaik lehengereltek, feldúltak, majd önértékelésre késztettek, miközben szinte egy buliban éreztem magam. Az Earllel készített home videók pedig az év legszellemesebb pillanatai voltak.

8: Kötéltánc - The Walk

Joseph Gordon-Levitt átsétál a World Trade Center tornyai között - erről szól Robert Zemeckis tavalyi munkája. Ám a tett nem az utcán, hanem a tetők között történik, hősünk egy megszállott francia, a műfaj pedig egy fordított heist-movie, amiben nem ki-, hanem bepakolnak. Mindezt roppant jópofán, rengeteg humorral, karfaszagattó feszültséggel és elképesztően kreatív vizualitással tálalta nekünk a mocap rémálmokból végre talán végleg visszatért rendezőnk. A Walk simán az év egyik legklasszabb filmje volt.

7: Liza, a rókatündér

Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha magyar filmről fogok írni egy ilyen listán, de a végére ez is megtörtént. Ujj-Mészáros Károly Wes Anderson-kopinak tűnő, de száz százalékban hamisítatlan hazai mozija az óév legkellemesebb meglepetése: jól megírt, remekül rendezett, ötletességgel és szellemességgel nyakonöntött, igazán imádnivaló darab, egy bizarr szépség - olyan, amilyen nem lesz még egyszer ebben az életben. Balsai Móniért pedig hálásak vagyunk, amennyire csak lehetünk.

6: Mad Max: A harag útja - Mad Max: Fury Road

George Miller vénségére megint kiment abba a sivatagba, ami addigi életművét jelentette - méghozzá azért, hogy felülírja a múltat, s az eredeti Mad Max-ekre fényéveket verő, talán örök klasszikust hozzon létre. Maximális őrület, semmihez se fogható látvány és brutális akcióorgia díszelgett a kirakatban, de rendezőnk valódi terve, és az igazi zsenialitás mindenki meglepetésére a tartalomban kapott helyett: mert a Fury Road az utóbbi évek legjobb és legnagyobb feminista kiáltványa, gyönyörű üzenettel a belsejében. Nem mellékesen az év párosával is itt találkozhattunk Charlize Theron és Tom Hardy személyében.

5: Star Wars: Az ébredő erő - Star Wars: The Force Awakens

Lehet, hogy egy New Hope remake, de rohadtul nem érdekel. Mert az évtized legjobban várt filmjét J.J. Abrams bizony nagyon megcsinálta: a Force Awakens visszaadta nekünk a messzi-messzi galaxist, s vele a gyerekkorunkat, emellett gyógyír volt a régi, de még mindig fájó sebekre, mindeközben pedig egyszerre volt nosztalgikus léleksimogatás és abszolút friss, új távlatokat nyitó mű. És még egy rohadt jó akciókaland is. Az év filmélményével a Star Wars visszatért, s köszöni, még soha nem volt ilyen jól - én meg alig várom az újbóli találkozást Rey-jel és Kylo Rennel.

4: Agymanók - Inside Out

Kérlek, magyarázd el nekem tömören és érthetően az érzelmek, a személyiség, az emlékek és a tudatalatti kapcsolatát és működési elvét. Nem megy? Sebaj, a Pixar megtetette ezt mindnyájunk helyett. A stúdió és Pete Docter rendező a megszokottnál is mélyebbre ástak az elmében és a lélekben, s amit kihoztak onnan, igazi kincs: az Inside Out elvárható erényein túl (okos, vicces, kreatív, látványos) igazi lélekemelő mozi volt, egyszerre fetrengősen röhögős, szájtátósan eredeti és szívszorítóan gyönyörű - miközben egy komplett pszichológiai értekezést futtatott a háttérben. Az asztalilámpások egyik legkimagaslóbb művét kaptuk meg tavaly. 

3: Whiplash

Úgy hozta az élet, hogy 2015 képzeletbeli dobogóját különféle háborúk foglalják el. Elsőnek itt van Damien Chazelle remekműve, mely nem mást mutat be, mint a célokkal, az álmokkal való brutális küzdelmet - mert igen, az azokhoz vezető őt akár valódi pokoljárás is lehet, ha az ember komolyan csinálja. És Andrew Neiman komolyan a világ dobosa akar lenni, és ezért szenvedni fog - mert szadista tanára pedig a világ dobosát akarja kinevelni. Ennek a két elmebetegnek (Miles Teller és J.K. Simmons zseniális), harcuknak és megváltásuknak, illetve a Whiplash nevű gyönyörű szörnyetegnek köszönhetjük az év legkeményebb és legkatartikusabb pillanatait. 

2: Birdman

Eközben Riggan Thomson saját múltjával és a világgal állt hadban, midőn utóbbinak próbálta minden áron bebizonyítani, hogy alantasnak vélt szuperhősi karrier ide vagy oda, ő egy értékes ember. Alejandro González Innáritu pofátlanul zseniális filmje a színházból elemezte a blockbustereket, sztárokon keresztül elmélkedett az előítéletekről, fergeteges poénok közé csomagolta lélektani kiselőadását, és a tömegre fogta az egyén problémáit. Mert Riggan Thomson valójában önmagának akart bizonyítani, és ehhez semmi köze a külvilágnak. Hiszen minden az, ami, nem pedig az, aminek mondják - csak ezt általában elfelejtjük. Innáritu most remélhetőleg egy életre az eszünkbe véste.

1: Foxcatcher

Ám a legmegrázóbb háborút John du Pont és Mark Schultz folytatta, viszont a látszattal ellentétben nem egymással, de ugyanazért a célért - csak más-más ponton tartottak benne. A mellőzés igazi erejéről Bennett Miller forgatott egy szív- és torokszorító filmet, melyben ez a két szerencsétlen elkeseredetten küzdött azért, ami másoknak természetes, de nekik nem jutott belőle, hiába is vágytak rá mindennél jobban. Az elismerésért, megbecsülésért, vagy egyszerűen csak a szeretetért ment itt a verseny, aminek a totális hiánya szörnyű következményekkel járhat. Mert ha a magány egyszer átveszi az irányítást, akkor onnan nincs tovább. A Foxcatcher nem csak a tavalyi, de az utóbbi évek legösszetettebb, legijesztőbb, legzseniálisabban megrendezett filmje volt.  

És akik még nagyon-nagyon jók voltak tavaly: Avengers - Age Of Ultron; The Suffragette; Big Hero 6; Sleeping With Other People; Paper Towns; The Good Dinosaur; Sicario; Chappie; It Follows; Jurassic World;

És akik még szintén nagyon jók voltak: Joy; Clouds Of Sils Maria; The Imitation Game; Kingsman; Big Eyes; The Martian; Southpaw; Tomorrowland; 

Ezek voltak hát 2015 legjobbjai. A leltár ezzel véget ért, de már itt is van a nyakunkon a 2016-os felhozatal. Ezennel kívánok mindenkinek nagyon boldog, és sok-sok király filmben gazdag új évet. Ne feledjétek: mozizni jó, sőt, még annál is jobb!

Zárásként pedig természetesen íme egy összesítő videó, aminek a különlegessége, hogy ezúttal házi készítésű. Vagyis én csináltam. https://www.youtube.com/watch?v=trVMkpTIbwQ

Elérkeztünk a leltár utolsó előtti, egyben legkellemesebb pontjához, melyben azok gyűlnek össze, akik jelenlétükkel nem csak emelték az adott alkotás színvonalát, de maradandó esztétikai élményt is szereztek az elmúlt évben: jöjjenek 2015 legjobb és legszebb hölgyei.

5: Jennifer Lawrence

Bár a világot már évek óta lenyűgözi, Jennifer Lawrence hozzám csak nem tudott közel kerülni - egészen a múlt évig, annak is az utolsó napjáig. David O. Russell dívája a Joy-beli teljesítményével, melyben egyszerre volt határozott és ijedt, erős és törékeny (valamint életszerűen szép), végre engem is meggyőzött, nem is kicsit. 

4: Elizabeth Olsen

Scarlett felkötheti a gatyát, ugyanis esztétikai egyeduralmának vége szakadt a Bosszúállók csapatában. Elizabeth Olsen a Skarlát Boszi szerepében igencsak boszorkányos volt erejét, de még inkább szépségét tekintve. Egyetlen hátrányra, hogy durván elvonta a figyelmet az akciókról.

3: Charlize Theron

Valószínűleg Charlize Theron az egyetlen nő, aki egyrészt nem öregszik, hanem fiatalodik, másrészt kopaszon és robotkarral is lenyűgöző jelenség bír lenni - hisz minden, ami igazán fontos, a tekintetben van. Az általa alakított Furiosa nem csak az egyik legjobb, de legszerethetőbb karaktere is volt az elmúlt évnek.

2: Balsai Móni

Ujj-Mészáros Károly szarjon sünt. Azért is, mert olyan jó filmet tud készíteni, mint a Liza, de leginkább azért, mert főszereplője egyben a felesége is. Balsai Móni egy hihetetlenül szeretnivaló jelenség volt a vásznon, ártatlansága, kedvessége és szerény mosolya okán én is legalább annyira döglöttem érte, mint filmbeli áldozatai.

1: Alison Brie

Vannak színésznők, akiket imádok, és képes vagyok miattuk rendszeresen újranézni egy filmet. Arra viszont még nem volt példa, hogy valamelyikük miatt, és kizárólag miatta duplázzak egy mozit. Alison Brie tavaly ezt elérte nálam, ráadásul ismeretlenül, a semmiből támadva. Ha létezik tökéletes csaj a világon, akkor ő igen közel állhat hozzá, hiszen eljátszania már sikerült: a Sleeping With Other People Laney-jénél szebb, humorosabb és aranyosabb lányt szerintem mozgókép még nem hordott a hátán. És akkor a kerti táncról még nem is beszéltem.

És akik még nagyon bejöttek tavaly: Amanda Seyfried - Ted 2; Emily Blunt - Sicario / Into The Woods; Charlotte Le Bon - The Walk; Keira Knightley - Laggies; Emma Stone - Birdman / Irrational Man; Rebecca Ferguson - Mission: Impossible - Rouge Nation; Daisy Ridley - Star Wars: The Force Awakens; Carey Mulligan - Suffragette;  Kristen Stewart - American Ultra / Clouds Of Sils Maria; Bryce Dallas Howard - Jurassic World; Wei Tang - Blackhat; Alexandra Daddario - San Andreas;

A leltár legszubjektívebb, tértől és időtől független pontjához érkeztünk: azon filmek legjobbjaihoz, amikkel mozin kívül ismerkedtem meg a tavalyi év folyamán. Hiszen sajnos elég sok királyság nem jut el a hazai vásznakra, és pótolnivaló klasszikusok is mindig akadnak szép számmal.

5: Almost Famous - 2000

Lassan, de biztosan haladok a Cameron Crowe-életmű végignézésével (egyszer majd csak belefutok néhány Facérba is), de hogy a fickó legjobbján már túl vagyok, azt szinte biztosra veszem. A zavarba ejtően ifjú riporter túrája Billy Crodup rockbandájával a 70-es évek legkirályabb időszakában gond nélkül nyert bebocsátást a szívembe, egyúttal rögtön az egyik kedvenc feel-good mozimmá is vált. És az a zene.... na az igen.

4: The China Syndrome - 1979

Sokan felhúzzák a szemöldöküket, amikor közlöm, hogy az egyik legkedvesebb filmes "műfajom" a 60-as és 70-es évek politikai thrillerei, de hát mit lehet tenni? Imádom a paranoiás hangulatukat, az oknyomozást, az arctalan ellenséget, na meg persze a csend közepébe belecsörrenő, tárcsázós telefonokat. Egyik utolsó képviselőjükkel volt szerencsém tavaly megismerkedni, és egyáltalán nem bántam meg. Jack Lemmon és Jane Fonda esete az atomreaktorral legalább annyira feszült, izgalmas, és valahol ott legmélyen ijesztő volt, mint legnevesebb testvérei. Új kedvenc a gyűjteményben.

3: The Way Back - 2010

Peter Weir művére még azt se tudnám mondani, hogy méltatlanul elfeledett, mert már bemutatójakor se vett róla senki se tudomást. Pedig a Way Back igazán megérdemelte volna a figyelmet: Ed Harris, Jim Sturgess és Colin Farrell világháború alatti, négyezer mérföldes túrája, mely Szibériától a Himaláján át egészen Indiáig tartott enyhén szólva embertelen, egyszersmind lehengerlő, elemi erővel bíró film. És persze Saoirse Ronan jelenléte se ront a dolgokon.

2: Enemy - 2013

Jellemző, hogy Denis Villeneuve rendezései közül pont az eddigi legjobb nem jutott el hozzánk. A saját hasonmásával elmeháborút viselő Jake Gyllenhaal története szinte már mesterműnek nevezhető. Roppant elmés, tökéletesen rendezett, borzongató felvételekkel teletűzdelt pszichodráma, ami akkor üti a legnagyobbat, mikor a megtekintése után pár nappal egyszer csak összeáll, hogy mi is volt igazából ez a gyönyörű agyfasz.

1: Under The Skin - 2014

És amit az imént végigmondtam, az tökéletesen ráillik Jonathan Glazer rémálmára, az Under The Skinre is - az egyetlen jelentős különbség a két világklasszis alkotás között, hogy ez sokkal durvábban játszik. A férfifaló Scarlett Johansson felemelkedése és bukása tényleg belemászik az ember elméjébe, hogy egyrészt ámulatba ejtse, másrészt hogy rohadtul a frászt hozza rá. Kubricki para, hihetetlen vizuális megoldások, félelmetesen precíz rendezői vízió. Valószínűleg a legbetegebb masterpiece, amihez valaha szerencsém volt. 

És akikkel még jó volt megismerkedni: Ex Machina; Calvary; Camp X-Ray; Frantic; The Book Of Life; Cheatin'; Phantom Boy; Still Alice; 

Mióta leltározok, még sose volt ilyen nehéz dolgom a zenékkel. Szerencsére nem azért, mert úgy kellett összekaparni a dolgokat, pont ellenkezőleg: durván beütött a bőség zavara. Nehéz volt hát a választás, de nagyobb bajom sose legyen.

+1: Michael Giacchino - Jurassic World

Igen, megint plusszolunk, de az év legtermékenyebb, és folyamatosan csúcsminőséget szállító szerzőjét nem lehet szó nélkül hagyni. Michael Giacchino simán megtehette volna, hogy egyszerűen újra előadja John Williams Jurassic Park klasszikusait, s valamikor ezt is tette, de emögött koncepció volt - mert azok a dallamok összeforrtak azzal a világgal. Az anyag igazi ereje viszont abban rejlik, ahogy Giacchino tökéletes harmóniába összeházasította azokat saját, szintén erős szerzeményeivel - legékesebb példája ennek az új főtéma. Akárcsak a film, a score is nosztalgikus és friss lett egyszerre. https://www.youtube.com/watch?v=_0AArZYF-NI

5: Disasterpeace - It Follows

2015-ben valószínűleg az It Follows volt az a film, amihez a feeling, a kreativitás, meg kábé minden egyéb terén a legtöbbet adta a zene. A Disasterpeace munkája nélkül ez a mozi nem lett volna ugyanaz: a hetvenes-nyolcvanas évek horror klasszikusainak hidegrázós szintizenéihez való visszanyúlás és maxra tekerés az év egyik legnagyobb ötlete volt, ami nem csak tökéletesen kiegészítette, de alaposan fel is javította az amúgy se gyenge látottakat. A végeredmény igazi, zsigerig hatoló élmény lett. https://www.youtube.com/watch?v=6JgeucI4oLs

4: Whiplash OST

Sose szerettem a jazzt. Valahogy nem tudom értékelni. Így aztán rengeteget elmond a Whiplash válogatásáról, hogy képes volt ha nem is rajongóvá, de érdeklődővé tenni a műfaj iránt. Hihetetlen számokat szedtek elő Damien Chazelle filmjéhez, melyben egyik mestermű követi a másikat, de ha csak a Caravan, illetve maga a Whiplash lenne rajta, már itt lenne a helye az albumnak. És még a Justin Hurwitz által szerzett score se semmi. https://www.youtube.com/watch?v=v4CQPBRbnXs

3: Fernando Velázquez - Crimson Peak

Horrorhoz horrorzene jár - gondolnánk mi, de Guillermo del Tor és Fernandó Velázquez inkább klasszikus, nagyzenekari aláfestést választott a Crimson Peakhez, s milyen igazuk volt. Persze amikor durvulni kellett, akkor az is megvolt, de összképként mégis egyfajta emelkedett romantika maradt meg, s ez így van rendjén. Mert hát gótikus meséhez mégiscsak ez illik - illetve az év talán legszebb albuma. https://www.youtube.com/watch?v=pMLvHG5K0ng

2: Foxcatcher

Bennett Miller filmjére inkább a feszült csend volt jellemző, ám mikor a zene végül előtérbe került, akkor mindent lesöpört az asztalról. Több szerző közös érdeme ez, akik mind letetettek legalább egy királyságot az asztalra - legyen szó akár Mychael Dannáról vagy West Dylan Thordsonról. A legnagyobb elismerést azonban a "főkolomposnak" kinevezett Rob Simonsen érdemli, aki a gyönyörű Corruption mellett az év leghátborzongatóbb, egyben legszomorúbb dallamát is leszállította, mely már rögtön a főcímnél torkon ragadta a nézőt: https://www.youtube.com/watch?v=fnrB1fMHLZc

1: Hans Zimmer - Chappie

Úgy látszik, nem csak én szerettem bele idővel az Amazing Spider-Man 2 zenéjébe, hanem maga Hans Zimmer is, aki Neill Blomkamp műve kapcsán már teljesen elmerült az elektronikus zenében. Egy ekkora embertől az ilyenfajta kísérletezés már önmagában elismerést érdemel - de úgy, hogy a végeredmény fantasztikus lett, pláne. A Chappie score-ja a legjobb pillanataiban vangelisi magasságokban jár, az akcióknál és a szívszaggató érzelmeknél egyaránt kiválóan teljesít, nem mellékesen pedig az év legszebb számát, a We Own This Sky-t is magáénak tudhatja. Földöntúli élmény az album, egyszerre ijesztő és megindító - egyértelműen az év legjobbja.

És amik még nagyon jól szóltak: Disasterpeace - It Follows; Mychael Danna és Jeff Danna - The Good Dinosaur; Michael Giacchino - Inside Out; John Williams - Star Wars: The Force Awakens; Joy OST; Junkie XL - Mad Max: Fury Road; James Newton Howard - The Hunger Games 3.2; Michael Giacchino - Tomorrowland; Danny Elfman és Brian Tyler - Avengers: Age Of Ultron;

A leltár következő fejezetében alámerülünk a sötétségben: jönnek a legnagyobb csalódások (amik ettől még nem feltétlenül rosszak), aztán pedig mindennek az alja, vagyis a legrosszabb filmek.

Az öt legnagyobb csalódás:

5: Holnapolisz - Tomorrowland

Egy éve 2015 legjobban várt filmjének kiáltottam ki Brad Bird titokzatos projectjét, és jól pofára is estem vele. A Tomorrowland ugyan egy csupa szív, ötletes és szellemes mozi volt, de valami rejtélyes ok miatt út közben kiesett mögüle az értelem és a tartalom, megszívlelendő üzenet ide vagy oda. Bár Damon Lindelof írói közreműködéséből sejthettem volna, hogy ez lesz.

4: Fantasztikus négyes - Fantastic Four

Az első trailer akkora hatással volt rám, hogy még akkor is kitartottam Josh Trank filmje mellett, amikor már belepték a viharfelhők. Bár fel voltam készülve a csalódásra, az azért még engem is meglepett, hogy a Fox bérvágói egyrészt ilyen értékelhetetlen munkát végeztek a második félidőben, másrészt, hogy egy ekkora stúdiónál képesek fittyet hányni arra az alapvető szerkezetre, hogy eleje-közepe-vége. És ebben a rémálomban az volt a legrosszabb, hogy a felvezetés tényleg rohadt jó volt, és rengeteg lehetőség rejlett benne.

3: Krampusz - Krampus

A teljesen elkorcsult karácsonyi ünnepekhez idén nem Mikulás, hanem Krampusz járt, aki nem adni, hanem elvenni jött, méghozzá mások életet, ráadásul extrém körülmények között. Hogy mi volt ezzel a gond? Hát az, hogy valahol valakik kitalálták, hogy ennek PG-13 -nak kell lennie, ami teljesen kiherélte az egészet. Így lett ez az ultra betegnek szánt horror egy kreatív effektekkel megpakolt langyos matiné.

2: Bíborhegy - Crimson Peak

Guillermo del Torónak minden adott volt ahhoz, hogy egy hiperszuper, hosszútávon még akár klasszikussá is váló, gyönyörűen megmunkált oldschool horrort tegyen le az asztalra. Kár, hogy az elképesztő látvány és a ragyogó lélek mögött egy ritka gyenge forgatókönyv állt. Végül nem lett rossz film a Crimson Peak, de hogy az év elszalasztott lehetőségét köszönthettük benne, az biztos.

1: Spectre

Craig. Mendes. Skyfall. A világon minden, de minden a Spectre mellett szólt, s mégis kisiklott a francba. Hiába, művészlélek rendezőt a kamera mögé igen, de a film mögé nem lehet megvenni, s innentől egyenes út vezetett ahhoz, hogy láthatóan az egész stábnak csak nyűg legyen ez a project. Pedig tisztességesen indult, és remek pillanatok is voltak benne - s ettől csak még jobban fáj az ügy.  

És akik még csalódást okoztak: American Ultra; Pitch Perfect 2; Everest; Taken 3; Legend; Roger Waters: The Wall;   

És íme az öt legrosszabb film:

5: Vadregény - Into The Woods

Eleinte oké volt, aztán az év egyik legdurvább szenvedésévé vált. Mert a film nem színház. Nem tudom, hogy lehet Rob Marshallnak még munkája, ha még ezt se képes felfogni.

4: Elrabolva 3 - Taken 3

Fárasztó és retardált, Liam Neesont alig látni, és akkor is csak vánszorog, a nyomozó Forest Whitaker pedig megeszi a bizonyítékot. És még csak el se raboltak senkit.

3: A szürke ötven árnyalata - Fifty Shades Of Grey

E.L. James távjlájt átirata megmondja, mi kell a nőnek, és nem is téved akkorát. Mert hát tény, hogy eme orbitális himsoviniszta trágyadombra csak úgy tódultak az ujjongó csajok, minden korosztályból. Mindeközben a Suffragette-et a kutya se látta.    

2: Mortdecai

Johnny Depp elérte a mélypontot. És vitte magával David Koeppet is.

1: Minyonok - Minions

Tudtam, hogy ciki lesz. Felkészültem rá. Az Illumination mégis kijátszott, szisztematikusan sütötte ki az agyamat ezzel a minősíthetetlen borzalommal, ami hangos volt, és debil, és kegyetlenül szar, de kicsit se vicces. A Minions hülyének nézett engem és közönsége minden egyes tagját - és ezt szépen be is kajálta az egész világ.

Emellett pedig:
A legbénább marketinget a Batman v Superman tolta, ami már most elmesélte a teljes történetét.
A legmeggyőzőbbek a Wachowski tesók voltak, hiszen egy olyan nevetségesen ultragáz forgatókönyvre, mint a Jupiter Ascending kiharcolni 176 milliót a Warnertől igazi művészet.
Az év termékelhelyezését a Sony követte el, hiszen a Chappie óta tudjuk, hogy pár összekötött PS4-ből simán összerakható egy tudatfeltérképező és -transzportáló gép.
Az év üzletembere Vin Diesel lett, aki hetedjére tudta a legjobban eladni ugyanazt a szart.
Az év legcikibb pillanata Josh Brolin ébredése volt az Everestben - még akkor is, ha igaz.
A Király visszatér-díjat Francis Lawrence kapja a Hunger Games-ért.
Az év kópéja Ron Howard volt, aki Cápának árulta a Számkivetettet.
Az év legnagyobb merénylete az Irány a bárka előzetese volt, amit a Cinema City minden egyes előadás előtt leadott a nyár folyamán.
Végül pedig a kreativitás-díjat a MOM mozi kapja, aki az évek óta felszakadt padlószőnyeg problémáját szigetelőszalaggal oldotta meg.

A leltár második állomásában a tavalyi év legjobb előzeteseit szedjük össze. Minimális feltétel a többszöri (értsd: kábé ezerszeri) újranézés, illetve darabtól függően libabőrözés, beleborzongás, szájtátás, elérzékenyülés, jókedvre derülés stb, stb, stb... igaz, ebben az évben leginkább a brutális darabok lettek nagyon összerakva.

+1: Kung Fu Panda 3

Tudom, már megint itt egy bónusz, de hát mondtam, hogy ez egy rohadt erős volt, még a trailerek között is. De Po harmadik kalandjának első beharangozóját mindenképpen meg kell említeni, annak ellenére, hogy átlagosan indult, mindenféle extra nélkül. De aztán.... Aztán végül csak kikerekedett a dologból az év poénja, amitől perceken át hangosan röhögve fetrengtem a padlón - miközben mindenki más a Secret Life Of Pets-től volt oda meg vissza. Nálam pandáék simán kenterbe verik őket. https://www.youtube.com/watch?v=10r9ozshGVE

5: Mad Max: Fury Road

Bár nem volt végig tökéletes, de George Miller legújabb Mad Max mozija erős marketinges futást bonyolított le, amire a végső trailer nagyon durván feltette a koronát. Az őrület még feljebb lett tekerve, a hangulat pedig még brutálisabb lett, amit Junkie XL utolsó szakaszban beúszó, már a kész filmből kiemelt zenéje tett igazán atomkirállyá. https://www.youtube.com/watch?v=woHTUsl66BY

4: The Revenant

A Birdman után Innaritu új filmje mögé is odatette magát a Fox promó csapata: a Revenant első előzetese nagyon komoly hidegrázós feelinggel bírt, köszönhetően többek közt Emmanuel Lubezki elképesztő felvételeinek, a bitang hanganyagnak a háttérben, és a roppant hatásos ritmusnak. Azóta is tűkön ülünk a premiert várva. https://www.youtube.com/watch?v=QRfj1VCg16Y

3: Star Wars VII

A Disney, a Lucasfilm és J.J. valami egészen rendkívülit művelt: a Star Wars több mint egy évig tartó marketing hadjárata alatt alig-alig lőttek el valamit a kész műből, és manapság ezért minimum egy kitüntetés jár. Bár az utolsó videó is nagyon király lett, mégis csak az áprilisi második teaser volt az, ami a kétségek tetemes részét eloszlatta a projecttel kapcsolatban, és szinte egy szempillantás visszarepített minket oda réges-régre. És hát az se semmi, hogy fél éven át töretlen lelkesedéssel csüngtünk rajta. https://www.youtube.com/watch?v=ngElkyQ6Rhs

2: Crimson Peak

Guillermo del Toro kísértethistóriája szintén remek anyagokat vonultatott fel (kár, hogy a teljes film bennük volt), s egyik jobb volt mint a másik. Ám a prímet a kőkemény második trailer, annak is az amerikai verziója viszi, méghozzá magasan. Akárcsak Max esetében, itt is elszabadult az őrület, nem mellékesen pedig az év legjobb zenei választása is található: Clint Mansell Noah score-ja önmagában is velőtrázó, de egy ilyen házasságban meg aztán pláne. 2015 legnagyobb erejű előzetese. https://www.youtube.com/watch?v=oquZifON8Eg

1: Fantastic Four

Volt idő, mikor Josh Trank szuperhősmozija kifejezetten jónak tűnt, sőt, egyesek olyanokat is suttogtak, hogy ez lesz minden idők egyik legjobbja a műfajban. Mindezek alapja a legelső trailer volt, ami egyszerre szép és sötét hangulatával, fel-felbukkanó mesteri felvételeivel, valamint borzongató zenéjével (fakk yeha Broadchurch!) és hangjaival simán két vállra fektetett sokakat, köztük engem is. Még most is libabőrözök, miközben nézem - pedig már tudom, hogy maga a film mekkora katasztrófa. És ez azért nem semmi teljesítmény. https://www.youtube.com/watch?v=cxIldZcUuCk

És amiket még nagyon jól összeraktak: Chappie - trailer 2; The Hunger Games: Mockingjay - trailer 3; Spectre - trailer 1; The Good Dinosaur - teaser; Mission: Impossible - Rouge Nation - trailer 2; Batman v Superman - teaser; The Martian - trailer 2; Zoolander 2 - teaser; Steve Jobs - trailer 1; 

Január elsején mi mással is foglalkozhatnánk itt a blogon, mint a tavalyi év mozis leltárának indításával? A szabályok ugyanazok, mint eddig: a 2015-ös év folyamán hazai moziforgalmazásba került, általam látott filmek (ezúttal 79-en vannak) versengenek egymással öt kategóriában. Már most megmondom, hogy hatalmas vérengzések lesznek, ugyanis egy bitang erős esztendő áll mögöttünk. De kezdjünk is neki: első körben jönnek a legjobb jelenetek - tudod, amik a szemedet a vászonra, a karodat a karfára, az agyadat meg egyetlen gondolatra szögezik, miszerint basszus, ez a mozi!

+1: Tűzpárbaj (Macbeth)

Nem szoktam pluszegyekkel élni, de most nem tehetek mást. Mert Justin Kurzel tanulmánya a hatalmi tébolyról egy olyan tetőpontba csúcsosodott ki, hogy azon csak ámulni lehetett. Az őrületbe már teljesen alámerült Michael Fassbender és Sean Harris végső összecsapása lángra lobbantotta a mozit, nyers brutalitása pedig földbe döngölte a nézőteret. Hihetetlen operatőri munka, elsőrangú alakítások, és halál pontos rendezés. Az ebből megszülető, hidegrázós zárókép pedig hab volt a tortán. 

5: Hammm! (Jurassic World)

"Hát ezt a tizenkettes korhatárt valaki nagyon elnézte" - súgtam oda partneremnek a Jurassic World felénél. Hogy miért? Láttam már néhány filmet, bennük borzasztó dolgokat, és igazán kegyetlen haláleseteket. Na de az, amit Colin Trevorrow az egyébként családias hangulatú filmje közepén művelt egy szerencsétlen nőcivel, az nem csak a mosasaurust, de engem is masszív szájtátásra késztetett. Sokkoló, egyben zseniálisan elhelyezett és összerakott jelenet - az egyik legszörnyűbb halál, amivel vásznon valaha találkoztam.

4: Séta (The Walk)

Robert Zemeckis egy filmen át csak erre a kis sétára gyúrt, de ez abszolút érthető. Philippe Petit világszáma, vagyis a WTC tornyok tetejei közötti séta egy olyan szemkápráztató mutatvány, amit az ember alig akar elhinni - főleg egy IMAX teremben. S ahogy műve egészét, Zemeckis ezt az életveszélyes tettet is rengeteg szellemességgel és humorral szőtte át, s a végére te már azt se tudod, hogy most nevess vagy rettegj. Igazi, szédítő moziélmény.

 3: F*ck you! (Whiplash)

Damien Chazalle egy komplett pszichológiai háborút festett a vászonra, de annak legjobb részével megvárta a finálét. Két fél olyan párbaja volt ez, ami kizárta a szavakat, s csak a tettek, a tekintetek maradtak, meg persze a zene, ami mindent elsöpört. Bitang erős érzelmek csaptak össze, majd alakultak át ellenségek között, hogy aztán mindketten megkapják a rég áhított megváltásukat - amit, csak a poén kedvéért, végül egymásban találnak meg. 

2: Családi körök (Dínó tesó - The Good Dinosaur)

A Pixar idei filmjeivel többször is kitépte (jó értelemben) a szívemet, nehéz is volt választani, hogy mely művük mely része kerüljön végül ide. Végül Arlo és Spot halk, gyönyörű melankóliába mártott "beszélgetése" tűnt a legerősebbnek - hisz a Wall-E óta nem kellett annyit küzdenem a könnyeimmel, mint azon a folyóparton, ahol apró, egyszerű, ám elképesztően mély jelentésű mozdulatokon keresztül megtudtam, hogy ki hogyan is áll a családjával. És akkor ezt egyszer csak, a semmiből ismét elhúzták - és akkor már tényleg tört a szív és a lélek.

1: Snowy Fight (Star Wars VII)

Két érzelmi és rendezői csúcspont követte egymást a Force Awakens végén (és az egyikről nem beszélek), s ugyan más-más miatt, de mindkettő belepréselt a székembe, a szememet a legtágabbra nyitotta, az államat meg a földre kényszerítette. Éjszaka, erdő, havazás, és egy olyan, változó felállású fénykardpárbaj, ami minden mozifan számára felér egy mennybemenetellel. A harcmodor nyers, ám a résztvevők tökélyre csiszoltak, s olyan erő lüktet minden mozdulatukban, hogy kettészakad a vászon. S mikor ARRA a zenére megtörténik az év mozis pillanata, akkor már tényleg nincs mit tenni, csak fülig érő mosollyal és enyhén fátyolos tekintettel köszönömöket suttogni.

És amiket még nagyon eltaláltak: Vidd el helyettem a Holdra - Inside Out; Lovak - Foxcatcher; Való világ - Chappie; Az utolsó film - Me And Earl And The Dying Girl; Zombik - The Hunger Games: Mockingjay Part 2; Hulkbuster - Avengers: Age Of Ultron; Motorozás - Mission: Impossible - Rouge Nation; Birdman - Birdman; Puska csere - Mad Max: Fury Road; ELAINE!!!! - Sleeping With Other People; Az utolsó szellem - Crimson Peak; Háború és béke - The Peanuts Movie; Hotelszoba - Joy; Benicio elsétál - Sicario; Római autózás - Spectre; Vonat - Ant-Man; Majom - The Gift; Minden, ami Rooney Mara - Pan; Templom - Kingsman; Tópart - It Follows; Sperma - Ted 2; Pad - Irrational Man; Ludvig úr - Liza, a rókatündér; Leszámolás - Legend; Szállodai képek - Before We Go; Erdő - Run All Night; Levél - Danny Collins; Túlvilági társasház - Insidious Chapter 3; Agony - Into The Woods; Masszázs - The Intern; 

Már megint itt a szilveszter, ismét eltelt egy év - és nem is akármilyen! 2016 várhatóan közel se lesz olyan velőtrázó, mint '15, de azért egy ötpontos várólistára neki is bőven futja. Szóval nézzük (még egyszer, utoljára), hogy momentán mik a jövő évi favoritok. 

Suicide Squad

Leto őszentségét már soha az életben nem fogom megkedvelni, de David Ayerben minden körülmények között maximálisan megbízom. Szurkoljunk együtt a brutalitásért!

Star Wars: Rouge One

Gareth Edwards beszabadul a messzi-messzi galaxisba? A Force Awakens után amúgyis minden jöhet, ami Wars, de így meg aztán pláne.

A Monster Calls

J.A. Bayona enyhén szólva eddig még nem okozott csalódást, ebben a sötét mesében pedig egy fiú és egy fa-szerű szörny sztoriját adja elő. Azonnal akarom!

Story Of Your Life

Dennis Villeneuve. Már ennyi is elég lenne, de akkor vegyük még hozzá Amy Adams-t, meg az első kapcsolatfelvételt egy idegen fajjal. Már mos libabőr ezerrel.

Steve Jobs

Boyle. Sorkin. Fassbender. Hála az égnek kivételesen már csak mindössze két hetet kell várni az év legjobban várt filmjére.

És természetesen mindenkinek nagyon boldog, jó filmekben gazdag új évet kívánok :-))

December, s így 2015 végét ritka élvezetes és tanulságos filmekkel zárjuk.

Snoopy és Charlie Brown - The Peanuts Movie (2015)

Bár mifelénk max üdvözőlapokról ismerős, Charlie Brown és hű társa, Snoopy kalandjai a világ más tájain, főleg hazájában már 65 éve hatalmas sikernek örvend. A comic-strip műfajában a legmeghatározóbb darabnak tartják, népszerűségében még Garfieldon és Kázméron is túltesz, mely leginkább annak köszönhető, hogy cukisága alá szinte valódi pszichológiai tanulmányokat pakolt alkotója, a sajna már másfél évtizede elhunyt Charles M. Schulz. A Peanuts címen futó képregény számos tévés rajzfilm után idén immáron a mozivászonra is felküzdötte magát (nyolc évnyi munka fekszik benne), s a végeredmény pont olyan, amilyennek lennie kell. Steve Martino rendező igazán szeretetreméltó adaptációt rakott össze, aminek az agyát se felejtette otthon, s közben az egészet nem másra, mint hatalmas, egyben szép és intim tiszteletadásra hegyezte ki, mű és művész iránt egyaránt. Egyetlen negatívumot tudok felhozni (és az nem a CG animáció, mert az totál rendben van), ez pedig a film hossza. A történet egyszerűen nem bírja el a másfél órát, pláne úgy, hogy Snoopy egyre fárasztóbb írói fantazmagóriái túl gyakran és túl hosszan ütik fel a fejüket. 7,5/10.

trailer: https://www.youtube.com/watch?v=zQpUQPrAfQM

Ifjúság - Youth (2015)

Paolo Sorrentino Róma után Svájcba látogat, annak is felkapott szanatórium-szállodájába, ahol többek közt az apátiába visszavonult zeneszerző Michael Caine, illetve a még mindig aktív életet hajszoló rendező, Harvey Keitel pihenget. És hogy mi célból? Nos, egy elcsépelt, de nagyon is igaz mondás körbejárása okán, miszerint az ember olyan öreg, amilyennek érzi magát. Igen, Sorrentino a korról értekezik, na meg annak a különböző megközelítésiről és feldolgozásáról. Mindezt elegánsan teszi, üdítően fiatalos humorral megszórva, remek kis epizódokat szállítva mozaik-szerű filmjéhez. Nincs is semmi baj hát a Youth-szal, sőt, egyetlen egytől eltekintve: mikor rendezőnk valami mondani akar, azt nagyon el akarja mondani, kvázi az ember szájába rágja igazságait, s ez bizony vesz az élményből. 7,5/10

trailer: https://www.youtube.com/watch?v=-T7CM4di_0c

Joy (2015)

David O. Russell imádja hangoztatni, hogy ő magasról szarik a történetre, neki csak a karakterek számítanak, s vélt igazát (ami szerintem baromság) már két film óta igyekszik a lehető legerőszakosabban lenyomni a torkomon. A Silver Lining Playbook és az American Hustle után így felkészültem arra, hogy a Joy kapcsán már totál ki fogok akadni erre a fickóra (s a trailerek erre csak rátettek pár lapáttal), de azért kicsit reménykedtem, hogy hátha mégsem, talán kellemes csalódás lesz ebből. S lőn: bár kivételesen senki sincs tőle elragadtatva, én állítom, hogy az idei lett Russell eddig legjobb darabja. Az önmagában zseniális, hogy filmünk alapja a kicsavarós felmosó feltalálása (nem vicc), de író-rendezőnk egy olyan szellemes, érdekfeszítő, emberi, univerzális tanulságokkal teli feminista dicshimnuszt rittyentett köré, hogy csak na. A Joy minden perce élvezet (bocs), nem mellékesen pedig Jennifer Lawrence legpazarabb alakítását is tartalmazza. 8/10. Igazán jól esett egy ilyen mozival zárni az évet.

trailer: https://www.youtube.com/watch?v=SN4MLMHET7w

Nemcsak a Kapitány fogja jövőre képviselni az MCU-t, hanem egy újonc is beszáll a buliba - méghozzá Doctor Strange! A Marvel világ mágusa, egyben egyik legnagyobb hatalmú karaktere Scott Derrickson (Sinister) rendezésében, Mads Mikkelsen és Rachel McAdams közreműködésével, és Benedict Cumberbatch megformálásában érkezik majd a vásznakra, és a Bosszúállok családjába - hogy utóbbiban aztán jól felforgassa majd az erőviszonyokat. Az EW-nek hála pedig itt vannak az első fotók róla. http://www.ew.com

Doctor Strange novemberben kezdi elvarázsolni a közönséget.

Christopher Nolan háborúba megy.

Azt már tudjuk pár hónapja, hogy 2017 július 21-én moziba megyünk, ugyanis a Warner azt a dátumot stoppolta le Christopher Nolan legújabb filmje premierje számár - ám hogy mit is fogunk akkor látni, mostanáig titok volt. A stúdió a minap azonban leleplezte a projectet: egy Dunkirk nevű, második világháborús akcióthrillerről van szó, ami a címszereplő város kiürítéséről fog regélni. Egyik kedvenc rendezőm számára a háború és a történelem is új terület, ám a közlemény szerint a jól bevált technikát fogja hozzá alkalmazni, nevezetesen 65 mm-es normál és IMAX filmet. A főszerepekben, ha minden igaz (momentán) noname ifjoncokat fogunk látni, de a mellékalakok megformálásához már fűzik Tom Hardy-t, Kenneth Branagh-t és Mark Rylance-t. A mű (melynek forgatókönyvét is Nolan írja - természetesen) forgatása májusban kezdődik az eredeti helyszínen, Dunkerque-ben.

A Dunkirk 2017 július 21-én kerül a mozikba. 

Star Wars VII: A világ legjobban várt filmje. Rendező legyen a talpán, aki ebből jól ki tud jönni.

Rey (Daisy Ridley), a fiatal roncsvadász Skywalker-kórban szenved a kietlen Jakku bolygón, ám élete gyökeresen megváltozik, mikor egy nap szembejön vele egy droid, aki fontos infókat őriz magában - és akire az egész galaxis pályázik, jók és rosszak egyaránt.

"Escape now. Hug later."

Idén Colin Trevorrow, Alan Taylor, sőt, Goerge Miller is eljátszotta azt, hogy úgy forgatott újabb, immáron feltámasztó(nak) szánt epizódot egy klasszikus szériához, hogy az egyszerre lett sequel, reboot és remake. Ebbe a hullámba (mely a 2015-ös év fő jellegzetessége) szállt be J.J. Abrams is az évtized legjobban várt filmjével, a Star Wars hetedik részével, de ő valamiért sokkal több hideget kap ezért, mint kollégái - pedig ő az, akinek gyakorlatilag nem volt más választása, és aki még így is a legszimpatikusabban oldotta meg a dolgot.

A helyzet az, hogy a messzi-messzi galaxist nem lehetett még egyszer elszúrni. Azt a világ már nem nyelte volna le, és ezt a Disney is nagyon jól tudta. Mert az addig oké, hogy Force Awakens elképesztő anyagi sikerét már évekkel előre borítékolhatták, de mi lett volna a jövővel, az elkövetkezendő részekkel, a nagyszabású tervekkel? Most nem lehetett kockáztatni (az majd Rian Johnson asztala lesz), csak alapozni, visszahódítani, ígéreteket beváltani és újakat tenni - egy ismert és szeretett recept alapján. Jogos az észrevétel, hogy filmünk gyakorlatilag a New Hope újrája, összecsengő pontjaikat szinte már számon se lehet tartani, legyen szó a történet egészéről vagy jelentéktelennek tűnő apróságokról. A stúdió részéről érthető ez a hozzáállás, az meg a lehető legjobb döntésük volt, hogy ehhez, ha nem is egyből, de csak kiharcolták Abrams hozzájárulását, hiszen valószínűleg ők is tudták, amit minden mozi fan: igen, J:J. feltámaszt, megcsinálja ugyanazt, de a maga csavaros, és ellenállhatatlan módján.

Ugyanis a fent említett hasonlóságok mindegyike kap egy csavart, egy izgalmas töltetet, vagy akár egy új perspektívát. Így lehet, hogy a Force Awakens ugyan roppant ismerős, de mégis friss, lendületes, energikus, és legalább annyira magával ragadó, mint neves elődei. Abrams ebben nagyon profi (kérdezd csak Ethan Huntot vagy James T. Kirköt), mint ahogy abban is, hogy közvetítse saját lelkesedését a projectjei iránt: eme művéről is csak úgy süt az anyag iránti imádat és tisztelet, mely örömmel és játékossággal keveredik. Érzed, hogy ezt a bulit ő, sőt, az utolsó stábtagig mindenki imádta, és akarta, hogy jó legyen. Ez az érzés pedig a vászon túloldalára is átterjed, egy pillanat alatt, melynek köszönhetően a "jaj, ezt már láttam" egy nosztalgikus léleksimogatássá válik, és ez így van jól. Mert jó ismét elmerülni ebben a világban, és hogy ennek első körben ezt a módját választották, én nem tartom hibának.

Viszont van itt más, amit annak lehet hívni, ugyanis a VII-ik rész élménynek igen, de filmnek nem tökéletes - ami nem is csoda, hisz a legenda szerint a nagy sietség miatt Abrams-nek és írótársának egy hete volt a forgatókönyvre, és ez biza meglátszik. Mert bár az új kaland alapjai, története, fordulatai, karakterei, azok hátterei és motivációi remekül ki vannak találva, cselekménye nagyon, de nagyon esetleges. Lendülete sodró, ám van 15-20 perc, amikor úgy bealszik, hogy csak na, s egy végezetes konfrontáció kell ahhoz, hogy felébredjen. Felépített világa, ezerféle lénye ott van, lélegzik, és elképesztő, ám van két, nagy hangsúllyal bíró mocap szereplő, akik nemhogy nagyon béna CG-vel bírnak, de világon semmi értelme nincs jelenlétüknek - s csak arra tudsz gondolni, hogy miért kellett ezért Andy Serkis-t, de főleg Lupita Nyong'ót leszerződtetni.

De... ennyi.

Lestem, sasoltam, de az előbb említetteken túl az égvilágon semmi baj nincs a Force Awakens-szel, sőt, olyan erényekkel bír, hogy ez a pár hátrány egyenesen eltörpül a nagy egész tekintetében. Mert kimondhatatlanul nagy öröm újra látni a régi ismerősöket, de legalább akkora az újak felfedezése is. Szembesülni azzal, hogy a Daisy Ridley alakította Rey a széria messze legjobb hőse, a Kylo Ren bőrébe bújt Adam Driver pedig a valaha volt legjobb gonosz, akit ez a galaxis látott. Hogy a prequelek rövid úton nevetségessé váló komolykodásával szemben ez a menet amikor kell, akkor szellemes és vicces, a szó legjobb értelmében. Hogy van igazi karakterfejlődés, dráma a háttérben, ennek köszönhetően pedig érzelmekkel fűtött, igazi összecsapások. Hogy nincs minden demagóg módon az ember szájába rágva, ezt-azt a fejekben kell összerakni, és maradnak titkok, amiken lehet agyalni. És még sorolhatnám egy ideig, a Falcon-élménytől a zsigerig hatoló fénykardpárbajig, amíg el nem érnék a legfontosabbhoz.

Hogy a Star Wars újra él - és merem állítani, jobban van, mint valaha. Lehet, hogy a gyakorlati kérdésekben meg-meginog, de olyan ragyogó lélek járja át, hogy arra szavakat nem tudok mondani. Nem lehetünk elég hálásak J.J.-nek - hiszen elintézte, hogy hosszú-hosszú évek után végre hazaérjünk. 9/10.

trailer: https://www.youtube.com/watch?v=sGbxmsDFVnE

A legújabb Star Wars mozi, a Force Awakens brutális tempóban kaszál szerte a világon. Azért annyira nem vagyunk meglepve.

Tizenkét nap: ennyi kellett ahhoz, hogy J.J. Abrams monstruma bevegye a milliárdos határt a nemzetközi bevételekben. Az ezen a téren már 1,090 milliónál járó Force Awakens, mely eddig 37 Box Office rekordot tudhat magáénak, hazájában is tarol: immáron 544 milliónál jár, s az örök ranglistán (momentán) az ötödik helyet foglalja el - s ezzel már most le is hagyta szériabeli testvéreit. Az Avatar innen bő 200 millióra van, szóval pite lesz elhódítani a trónt. Hazánkban is elképesztő a siker mértéke, egymillió néző alatt aligha fogy el a lendület - a kérdés az, hogy az aktuális csúcstartót (ami, mit ad Isten, a Phantom Menace) túl tudja-e majd szárnyalni. 

A milliárdosok klubja így 24 tagúra bővült, köztük a tizenötödik helyen tanyázik most a Wars, de még az elsőre is komoly esélye lehet.