Vannak filmek, amik annyira igazak, hogy már szinte tükrök.
Tom, a fiatal képeslap-író magányosan tengeti napjait, és már úgy gondolja, hogy sose találja meg az igazit. Aztán az irodába felvesznek egy új titkárnőt, Summer-t, és Tom tudja: ez tutira a sors keze. Merthogy Summer-t neki találták ki, ő a tökéletes, az abszolút, a mittomén - Summer a minden. El is kezdenek valami kapcsolat-félét, amivel az a gond, hogy bár Tom fülig szerelmes Summer-be, a lány láthatóan nincs ugyanígy ezzel... Tom ezt nem érti, nem vágja, nem bírja feldolgozni. De az ötszázadik napra összeáll a kép.
"Csak azért mert egy jó csaj bukik a baromságaidra, attól még nem ő a lelki-tesód"
Ez a film igazából bárkiről szólhatna - ezt Marc Webb rendező is pontosan tudja, és ezt a megállapítást oda is rakja filmje elejére. És tökéletesen igaza is van. A szerelem tud pont olyan csodálatos és borzasztó, felemelő és lehangoló, nélkülözhetetlen és kibírhatatlan lenni, ahogyan azt a film mutatja. És ez a Summer legnagyobb erénye illetve zsenialitása, hogy centire pontosan elkapja a valóságot - aztán pedig saját szája íze szerint formálja azt. Így nem is a valóságot, hanem sokkal inkább a feelinget kapja el, és hibátlanul mutatja azt be. Így jöhetnek létre olyan képsorok, mint a tánc a parkban, az átszineződő utca, vagy a legjobb, az "expectations/reality", aminél ötletesebb és nagyszerűbb filmes megoldást nem is tudom mikor láttam utoljára. Vagy az, hogy időugrásokkal az események két végletét mutatja be (pl. a 15-ik nap után láthatjuk a 314-est). De többet nem árulok el, mert a film folyamatosan szállítja az efféléket, és időről időre leesik az ember álla, hogy "te atyaúristen, micsoda film ez!"
És ha nem lenne elég ez a kiemelkedő forgatóköny és rendezés, akkor még van egy főszereplő párosunk. Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel (yee!!) annyira, de annyira jók, hogy csak na. Főleg az előbbi, mert hiszen a srác körül forog a film. Egyszerre sajnálja, megérti, és teljesen hülyének nézi őt az ember/néző, és ennek egy oka lehet: magára ismer. Mint ahogy felismeri Zooey-t is Summer szerepében, akit annyira szeretünk, hogy észre se vesszük, hogy igazából mi van. Nagyon hozza az ifjú hölgy a szerepét, és tényleg eléri, hogy a legnagyobb mocsok húzásai közben is csak nagy erőfeszítéssel lehet rá haragudni - mert hát szeretni való. Szóval könyv, rendezés, szereplők, ja, meg a zene is olyan, hogy... nem is tudom, nem akarom folyamatosan a 'zseniális' szót használni.
Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a Summer nagyon ember-függő film. Mert amíg én imádom és istenítem, addig például Görény barátom rühelli és ideges lesz tőle. Szóval nem szól ez mindenkinek, és ez teljesen érthető. Sokan hasonlítják a Summer-t az Annie Hall-hoz témája és egyebek miatt, de ez is egy kapcsolat a két alkotás között: Woody filmje se megy le mindenkinek a torkán. De hát ez van. A Summer annak sokkal élvezhetőbb lesz, akinek van valami "háttere" az egészhez. Mert a Summer azon túl, hogy tükröt állít eléd, ki is röhög. Ettől függetlenül nem kellemetlen nézni (legalábbis nekem nem volt az), mert a film már annyira röhög rajtad, hogy elkezdesz vele együtt röhögni saját magadon. Olyan ez a film, mintha egy legjobb barát lenne, aki nem hazudik és nem áltat. Akivel ki- és megbeszéled A nagy dolgot. Végigveszitek a tényeket, aztán jöhet az egyéni vélemény, együttérzés, önsajnálat, néha nagyon fájó részletekkel, de aztán a végén már jobb minden, mert úgymond kijött az egész. Aztán pedig elmentek sörözni és már teljesen másról beszéltek és baromkodtok.
Szóval a (500) Days Of Summer azon kívül, hogy egy bravúros, zseniális és remek film, azon túl, hogy hajszálpontosan meséli el egy szerelem történetét (ami valahol szerintem sokunké), még ráadásul egy lélek-ápoló beszélgetésként is funkcionál. A Summer kibeszél, kiröhög, aztán pedig leszűri a tanulságot, végül pedig utat mutat: arra tovább. Mindezt helyettünk teszi, és nem kér érte semmit. Gondolom, kitalálható, mi lesz a végső pontszám. 10/10. Köszönöm.
