Ne érdekeljen, miket írok most róla, egyszer mindenképpen nézd meg ezt a filmet, mert érdemes.
John Flynn (Robert De Niro) a legnagyobb írók egyike - mondja ő, miközben még semmit se adtak ki tőle. Öregkorára egyre lejjebb csúszik, végén az utcán köt ki. Ekkor találkozik szinte sose látott fiával (Paul Dano), aki elég nehezen birkózik meg a ténnyel, hogy hajléktalanként látja újra/először apját.
"You are me"
Paul Weitz filmje nemcsak érdekes, de egyben nagyon hiánypótló mű is. Hajléktalanokról szóló filmmel azért nem sűrűn találkozunk, ők inkább mellékszereplők szoktak lenni, kiket a filmesek vagy komikus, vagy elrettentő elemként használnak fel alkotásaikban. A zseniális Midnight Cowboy-on kívül nekem per pillanat nem is jut eszembe más, kifejezetten eme témával foglalkozó mű. Ez a fajta ritkaság egyébként nem meglepő: tökéletesen meg lehet érteni, hogy bizonyos dolgoktól (leginkább betegségektől) miért fáznak az alkotók. Így ha egy film mégis rászánja magát, és be mer vállalni valami ilyesmit, akkor már elve előnnyel indul, és ha jól csinálják, sima az út a csúcsig - lásd 50/50.
Viszont a Being Flynn, hiába érdekes, nem igazán jó film. Bár süt róla, hogy mindent megtettek érte: az egyben írói posztot is betöltő Weitz láthatóan nagy gonddal foglalkozott Nick Flynn igaz történetével, rendezőként is alaposan utánajárt a dolgoknak, illetve a színészeken is látszik, hogy szívükön viselik a dolgot. Robert De Niro simán élete egyik legjob alakítását szállítja, ahogy Paul Dano is mindent odatesz (nem is beszélve a mindig-jó-látni Julianne Moore-ról)... de valahogy mégse működik a dolog. Weitz sehogy se tudja karaktereit (főleg az ifjú Flynn-t) megszerettetni, és ezzel hosszútávra elveszíti a nézőt. Ráadásul filmünk többször is teljes unalomba fullad, a végére pedig a giccs is ráömlik az egészre. Ettől függetlenül érdemes megnézni, mert egyáltalán nem rossz, és maga a történet is megér egy misét (a remek szereplőgárda meg pláne), de egy 6,5/10-nél sehogy se ér többet. Kicsit kár érte.
