A hetedik NonTheaterPack-ban jóóóó messzire tekintünk vissza.
Cápa - Jaws (1975)
Steven Spielberg kis híján negyven éve rohamtempóval futott be Hollywoodba, és egy gumicápával biztosította be véglegesen magát a filmvilág egén. Pedig ha volt valaha macerás forgatás, akkor a Cápáé az volt, és semmi se garantálta a sikerét. Aztán végül akkorát szólt, hogy a nyári moziszezont is megteremtette, és azóta is rendezők generációi vallják azt, hogy a Cápa lökte be őket ebbe a fura világba, még gyerekkorukban. Bruce (így hívta a stáb a nagy fehéret) népszerűsége azóta is töretlen - de vajon megérdemelten-e? Abszolút. Spielberg szörnyfilmje még ma is eléggé ijesztő perceket bír szerezni a cápa-szűz szemeknek, mesterien adagolt feszültségének és semmiből jövő sokkolásainak köszönhetően - rendezőnket annak idején ki is kiáltották a következő Hitchcocknak. Nagyon nagy terrort szállít ez a film, az pedig, hogy címszereplője szinte teljesen rejtve marad (pár emlékezetes beköszönést leszámítva) csak fokozza az élményt - sőt, igazából amiatt működik ez az egész. Spielberg (működő robotcápa híján) a néző képzeletére bízza a borzalmakat, és mind tudjuk, hogy annál ijesztőbb nincsen. Szóval ez még a mai napig is egy remek alakításokkal és atmoszférával operáló masterpiece - pedig csak a Duel felturbózott változata (oda nem illő ember + hazai pályás szörny esete). 9/10. És Steventől még egy kis társadalomkritikára is futja.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=ucMLFO6TsFM
Ének az esőben - Singin' In The Rain (1952)
1927-ben megszületett a hangosfilm, és ez úgy megkavarta Hollywood-ot, mint soha semmi. Rengeteg színész vesztette el az állást ilyen-olyan hangproblémák miatt, rengeteg énekesből lett hirtelen sztár, és persze jöttek a musical-ek is - ja, és a némafilm teljesen kimúlt. Eme fordulópont köré szövi a Singin' In The Rain saját kis zenés lávsztoriját, amiben minden megoldódik egy-egy dal előadása okán. Filmünk vitathatatlan erénye, hogy roppant szórakoztatóan mutatja be a korabeli álomgyárat, teletűzdelve azt poénokkal és fricskákkal, színesen-szagosan, habkönnyen, és valami embertelen koreográfiai munkával. Hibái mind a történetre koncentrálódnak, legyen szó annak koherenciájáról (nem árt tudni, hogy itt kivételesen a dalok köré írták a cselekményt, és nem fordítva - ez biza látszik), karaktereiről, vagy konfliktusairól. Butuska, ámde ártatlan mozi ez, ami bár erősen roskadozik (én a vége felé történő 20 perces OFF-ot a mai napig nem értem), de van annyi bája, hogy ez áthidaljon mindent. Filmtörténeti szerepe megkérdőjelezhetetlen, és amíg világ a világ, ezt a filmet teljesen jogosan ismerni fogják, annak ellenére, hogy nem ér többet, de kevesebbet se egy átlag romkomnál. 6/10 - de attól még egy hatalmas feel-good film.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=36QiuRc_3I8
Hyppolit, a lakáj (1931)
A második számú magyar hangosfilm (bizony) tökéletes esszenciája a magyar filmtörténet azon korszakának, aminek egyébként nyitódarabja valamint állandó éléskamrája is volt (és amit jobb szó híján gyakran csak Kabos-korszakként említenek). Egészen a háborúig hánytuk ezeket az egy kaptafára menő filmeket, amiben van ifjú szerelmespár, vicces mellékalakok, minimum egy sláger, és rengeteg pesti humor. Feledhető, és el is feledett klónjaival ellentétben ez a polgári komédia meglepően jól állja a sarat az idő vasfogával szemben: poénjai nagy része még mindig működik, a túljátszott alakításokkal sincs baj, és történetének alapja is lehet aktuális. Ami viszont már akkor is necces lehetett, az a sztori: filmünk a parádés kezdet után szépen lassan leül, de teljesen, majd egy enyhén szólva összecsapott fináléval zár. Szóval hiába örök klasszikus, ez a film se tökéletes, de attól még kötelező. 6/10.
trailer: na, az nincs.
