Tom Cruise egyre közelebb van a megváltáshoz.
Cage (Tom Cruise) elesik abban az ufókkal vívott háborúban, amibe akarta ellenére kényszerítették - ám a mennybe jutás helyett halála napjának elejére kerül vissza, és a buli kezdődhet elölről. A helyzet fura, de nem egyedülálló: a sereg legjobb játékosa (Emily Blunt) is átélt hasonlókat, így gyorsan szövetségre is lép hősünkkel, hogy együtt mentsék meg a világot.
"Tíz perce van, aztán megölöm"
Szimpátiától függetlenül azért kijelenthető, hogy Tom Cruise a kevés, még életben levő igazi filmlegenda egyike, ám az utóbbi lassan tíz évben rendesen rájár a rúd, már ami a tetszési indexe, illetve a box office átlaga alakulását érinti. Ezt viszont kizárólag magánéleti baromságainak köszönheti, nem pedig munkájának: az a lendület és lelkesedés, amivel láthatóan minden egyes filmjébe beleveti magát, tanítani való (hallod, Johnny?), ráadásul nagyon kellene gondolkodnom, ha igazán szar Cruise mozit kellene megneveznem. Talán egyszer eljön a nap, mikor Tom teljesítményének értékelése végre megszabadul háttere szapulásának terhétől, és ha nem is újra szeretettel, de legalább előítéletektől mentesen viszonyul hozzá a nagyérdemű. Hogy ezt az áttörést az Edge Of Tomorrow fogja-e elhozni, abban nem vagyok biztos, de van rá esélye.
Filmünk ugyanis egy igencsak szórakoztató darab, ami kissé retro jelleggel vegyíti az akciót és a humort pofon egyszerű cselekményében, miközben főhőse jó nagy utat tesz meg a játékidő alatt saját jellemének fejlődése terén. Sokat elmond a mai akciómozikról, hogy milyen hihetetlenül jó és üdítő érzés volt látni, hogy Cruise nem Cruise-ként kezdi a menetet, hanem egy alja kisemberként, és alaposan meg kell dolgoznia azért, hogy Cruis-zá válhasson. Doug Liman (akinek filmográfiáját inkább ne bolygassuk) művének talán ez a legnagyobb húzása, és a legtöbbet itt is nyeri, hiszen egy igazi embert sokkal könnyebb megkedvelni, mint egy kezdettől fogva profi gyilkológépet (Emily Blunt-al nem is tudok mit kezdeni) - az Edge Of Tomorrow talán saját főszereplőjére kíván valahol rezonálni, s ha így van, remekül vizsgázik. Akárcsak egyéb területeken: a látvány és az akció (bár ismétlődő) kiváló, a poénok meglepően jól működnek, és maga a megváltás útja is szerethető. De sajnos ez a film se tökéletes.
Bár evidens, hogy mindenki a Groundhog Day-el és valamilyen háborús sci-fivel dobálózik a film a kapcsán (jogosan), nekem elsősorban mégse ezek, hanem egy fps videojáték jutott róla eszembe. Cruise, akárcsak egy kezdő játékos, belecsöppen a pácba, s tapasztalataiból okulva igyekszik egyre messzebb és messzebb jutni ezen a kőkemény pályán. Namost ezen játékoknál én a legjobban azt utálom, hogy újra és újra végig kell mennem az adott távon, még akkor is, ha már marhára unom - itt is pontosan ez a helyzet, és mivel még menteni se lehet, nem csak az unalom üti fel a (kis) fejét rövid időn belül, de a cammogó tempó is, s ezen még a vágás se segít. Filmünk nagyon lassan jut egyről a kettőre, ezen felül pedig időugrásos elmélete is nyikorog (főleg, amikor megpróbálják direkt elmagyarázni), pedig ha valaminek, annak aztán a helyén kellene lennie. Illetve továbbra se hiszem, hogy Liman volt a legmegfelelőbb a rendezői posztra: hiba a jó anyag, nem tud hozzá közel férkőzni, s így csak felmondja azt, mint valami leckét.
Szerencsére ami jó az Edge Of Tomorrow-ban, az nagyon jó: érdekes, friss, látványos, kellően humoros és jól összerakott akciómozi, a nyár eddigi versenyzői közül abszolút kiemelkedik (mondjuk nincs nehéz dolga), Cruise pedig még mindig Cruise. Remek kis szombat esti szórakozás, aminél azért több lakott benne, de sose legyen nagyon bajunk. 7/10.
