Ha az ember újítani akar, akkor tökösnek kell lenni.
Ankelföldön már egy csepp természetes anyag sincs, de ez igazából senkinek se rossz. Ezalól csak az ifjú Ted a kivétel, akinek egy igazi fára van szüksége ahhoz, hogy elnyerje szíve hölgyének kegyeit. Kimerészkedik hát a városból, egyenesen a pusztába, hogy megkeresse a Valahászt, és segítségével megtalálja az utolsó fát...
"Which way does a tree fall?"
2007-ben a Universal eléggé nagy fába vágta a fejszéjét, mikor a nagy stúdiók közül szinte utolsóként ő is beszállt az animációs bizniszbe. A Fox-tól éppen elköszönő (és addig annak a rajzfilmjeit sikerre vivő) Chris Meledandri segítségével összehozták az Illumination Ent.-t, és nekiugrottak a Gru-nak. Kockázatos vállalkozás volt ez, hiszen a piacot akkor kizárólag a Pixar és a DreamWorks uralta (meg néha-néha a BlueSky is beleszólt), Meledandri-ék bemutatkozó filmje ráadásul semmilyen előismerettel nem bírt, és még csak nem is beszélő állatok voltak benne - és ne feledjük, hogy a Universal is éppen az egyik legpechesebb korszakát élte. A csillagok azonban szerencsésen álltak össze: a Gru 2010 (egyik) legnagyobb meglepetés-sikerévé vált, a nézők és a kritikusok egyaránt szerették, valamint egy igazán ikonikus "fajt" is sikerült letenni az asztalra a minionok képében. Mindezt a versenytársak filmjeihez képest potom pénzből, 70 millió dollárból - igen, a nagyok képesek 200 millákat is elszórni egy-egy animációra.
Két évvel (és egy hanyagolható Hop-al) később mindez megismétlődött: a viszonylag alacsony költségvetésű Lorax tavasszal akkorát robbantott, hogy még mindig az éves Top 10-ben tanyázik, szóval kijelenthető, hogy a cégnél tudnak valamit. Két filmet összehasonlítva a titok nyitja az újdonság lehet: míg a Pixar eredeti történeteivel és kimagasló beltartalmával, a DreamWorks pedig üzleti érzékével, valamint népszerű állat ill. mese figuráival képes hódítani, addig az Illumination banalitásokat (család, természetvédelem) csomagol újszerű formába, és szokatlan, ámde remek humort prezentál melléjük.
A Lorax elsőre elrettentő, vattacukor-szerű negédes világában bizony sokkal több rejlik a látszatnál. Persze a látvány nem alaptalan, hiszen nem egyszer hallhatunk kínoskás dalokat, és a környezetvédelem is már erőszakosan van lenyomva a torkunkon, de ezen negatívok szinte elenyésznek a film előnyei mellett. Az alkotók mindenek előtt egy zseniális fogyasztói társadalom kritikát tárnak elénk, ami már önmagában is ritka szórakoztató, és akkor ehhez jön még a jól eltalált kamasz szerelem, a hatalmi-téboly ábrázolás, a rendkívül szerethető figurák, na és persze az a fantasztikus kreativitás, amit az acid trip -szerű látványvilághoz használtak. És persze a humor, ami már át-áthajlik szatírába: hiába a hatos karika, én ezt a filmet sokkal inkább mutogatnám felnőttebeknek, mint gyerekeknek. Mindemellet az egésznek még egy naivan szép lelke is van (á'la Dr. Seuss), ami csak hab a tortán. Nincs mese, az év egyik legjobb rajzfilmével állunk szemben.
Szóval meglepően jó film lett a Lorax-ból, ami képes újat mutatni saját műfaján belül (még a narratívája se a szokvány), és ez frissitő, mint a palackozott levegő. Pedig az Illuminatonnek (ismét) megvolt rá minden esélye, hogy ne működjön. Visszatérve a stúdió történetére: a titok talán az lehet, hogy ha van egy jó ötlet, akkor bevállalósnak kell lenni. 8/10.
