Kissé megkésve, de holnap végre újra megelevenedik Frank Miller egyedi víziója a bűnös városról, ennek örömére kicsit visszatekintünk az első menetre.
Basin City maga a pokol, korrupt zsaruk, fegyveres kurvák és iszákos hősök lakják, s mindig történik benne valami disznóság. Három sztorit kapunk eme városból, melyekben Marv (Mickey Rourke), Dwight (Clive Owen) és Hartigan (Bruce Willis) küzd valamiért - talán igazságért, talán szerelemért, talán csak a túlélésért. A vérfürdő mindenesetre garantált.
"Ha továbbra se szólalsz meg, durva darabolás következik"
A kétezres évek közepén a képregényfilmes világ ha nem is jobb vagy izgalmasabb, de érdekesebb volt. A kihagyhatatlan Marvel és DC csörték mellé ugyanis befért pár szerzőibb vagy kevésbé ismert alapanyag is, s Pókember, Rozsomák vagy Batman kalandjai mellett azért fellopózott a vászonra mondjuk Constantine, Hellboy, V, Leonidas vagy maguk az Őrzők. Ám a legkultikusabb, egyben filmművészetileg legérdekfeszítőbb "underground" próbálkozás kétség kívül a Sin City lett.
Pedig ez egy nehéz szülés volt. Frank Miller, a képregény atyja többször is nemet mondott Robert Rodriguez-nek a filmötletre (egy Spy Kids trilógia után nem csoda), a mexikói fenegyerek pedig csak úgy tudta kiharcolni az áldást, hogy saját zsebből leforgatott egy kis szekvenciát (ami később a nyitójelenet lett), mondván hogy tessék, így gondoltam. Az eredményt látva Miller persze azonnal rábólintott a bulira, akit aztán Rodriguez társrendezőnek is kikiáltott (hiszen a képregény és a film gyakorlatilag ugyanaz, csak utóbbi mozog), ám azt meg a DGA, a Director's Gulid Of America nem engedte - ennek eredményeképpen Rodriguez addig példátlan módon kilépett a szervezetből. Ezután a forgatással volt probléma, rendezőnk ugyanis a saját kis stúdiójában (ami a szomszédjában van) akart alkotni, de ebbe, meg úgy általában a tervezett bizarr stílusba egyik stúdió se akart belemenni, így Rodriguez csak a Miramaxos haverjaira számíthatott, akik a viszonylag alacsony költségvetést és a sztárgárdát látva végül csak elvállalták a filmet. Na de megérte-e ez a kacifántos út?
Mindenképpen. Ugyanis ha a Sin City nem is éppen egy elmés vagy összetett valami (akárcsak az alapja), olyan stílussal, megoldásokkal és feelinggel rendelkezik, amik miatt mindenképpen ott a helye a filmvilág ínyencségei között. Miller alapgondolata a vérgőzös, larger-than-life noir világról, annak pofonegyszerű, ám mégis markáns, bűnöző hőseiről nem csak papíron, de megvalósításukban is telitalálatok. A három nagy és egy apró sztorit magába foglaló film izzad a keménységtől, úszik a mocsokban és a belekben, mondataiért és/vagy egysorosaiért pedig még az öreg Humprehy is feltámadna. Rodriguez parádésan kelti újra életre Hollywood egyik legősibb, hosszú idők óta csak vegetáló zsánerét, kiegészítve azt egy azóta is lenyűgöző vizualitással és erőszakorgiával, ezek összessége pedig az előző évtized legkirályabb bűnös élvezetét alkotják. De hogy belül mi van, azt ne kérdezd.
A Sin City-t ugyanis csak felszíni értékei alapján lehet megítélni (másmilyen nincs), esetleg a műfaji elemek kavalkádján rágódni, de értelmet vagy szellemet véletlenül se keress benne. Ez csak egy vérben tocsogó, kifogástalan móka, ami tesztoszteronnal van hizlalva, és amit tökéletesen festenek le saját narrációi: üres szavak röpködnek fel s alá, de azok úgy vannak előadva, hogy nem lehet ellenállni nekik. Lenyűgöző stílusgyakorlat ez, aminek nincs is másra szüksége, hiszen mindenféle tartalom nélkül is lehengerlő tud lenni - vannak ilyen, valószínűleg megismételhetetlen csodák. 8/10.
(A kép a 
